Vissza a civilizációba

Minden egyes nap 48 óra volt. Végtelenül lassan telt az idő.

A gondolataim már rég itthon jártak, folyton ide képzeltem magam, a régi életembe. Voltak könnyebb napok, amikor tettem-vettem, és voltak napok, amikor csak toporogtam. Igazából toporzékoltam volna, úgy éreztem szétvet a tehetetlen várakozás. Egyszer csak jött az ötlet, hogy előbbre rakassam a jegyem. Először elvetettem, mondván, na nehogy már ne bírjak ki még egy hetet Balin??? De a következő pillanatban már a jegyeket néztem és az ügyfélszolgálatot csörgettem. Azt a mizériát inkább nem is részletezem, amivel sikerült végre elcserélnem a dátumot, de nem izzadtam még ennyire az elmúlt fél évben, mint ez alatt a telefonbeszélgetés alatt. A lényeg, hogy sikerült.

A 26 órás út végén, fülig érő vigyorral ugrottam a tesóm nyakába, a hetvenkilós puttonyommal együtt a reptéren. A szüleimnek meglepetés volt, hogy korábban jöttem, így elég nagy volt itthon az öröm. Volt sírás-rívás, ujjongás.

Aztán a következő két napot Kiskunhalason töltöttük. Igen, ott, amiről kint annyiszor megemlékeztem. Azon a helyen, ahol eddig megölt az unalom, az ingerszegény környezet, a csend. Na, most itt ezen az istenhátamögötti, ahol a madársejár helyen nagyobb kultúrsokkot kaptam, mint az első napomon Ázsiában. Úgy éreztem, hogy ostromolja az agyam a sok kéretlen információ, a folyamatos beszéd körülöttem és a Tééévéééé. Kicsit megszédültem attól, ami itthon fogadott, mert nem számítottam rá, hogy ennyire idegen lesz, ami körülöttem zajlik. Gyorsan el is mentem futni és közben rájöttem, hogy mi hiányzik innen nagyon. A csend. Az egyedüllét saját magammal.

Wow! Lecke első része teljesítve. Megtanultam egyedül lenni.

Az elkövetkező két hét káosz volt, minden szempontból. Voltak benne nagyon jó dolgok, újra találkozások a barátokkal, újra találkozás a helyekkel, amiket imádok. Hol végtelenül boldog voltam, hol totálisan zavarodott. A városi nomádkodást expert szintre fejlesztettem, szinte minden nap másik barátomnál aludtam és sosem tudtam az ébredés első pillanataiban, hogy épp hol vagyok. Nem tudtam még eldönteni, mi legyen velem, és csak kapkodtam a fejem a mindig újabb és újabb opciók után, amik felmerültek bennem. Hol menekültem volna, hol elragadott a budapesti életem lehetősége. Hol visszavágytam a csendbe, hol tele éreztem magam energiával, új ötletekkel, új irányokkal. Igazából elviselhetetlen voltam.

Rengeteg dolog zavart, ami régen nem. Amit régen észre sem vettem. Szinte zaklatónak éreztem azt a rengeteg impulzust, ami ért, ahhoz képest, amit kint éltem meg. Ott messze az ember észre sem veszi, mennyire lecsitulnak a gondolatai, az ingerek, a benyomások, amik itt lüktetnek körülötte, akaratán kívül is. Eleinte szenvedtem tőle, idegesített és ellenállást éreztem. Nem akartam felvenni a ritmust. Szerettem volna visszamenekülni, magamba.

Ez az egész addig tartott, míg nem hoztam meg a döntést, hogy most egy ideig itthon maradok. Van sok dolgom. Van bőven, mit rendbe raknom, és ha elmennék, megint csak előre menekülnék előlük. Ideje mindennel szembe állnom. És, amit érzek, hogy stabil vagyok. Erős vagyok. És most már nyugodt is.
Napról napra ébredek rá dolgokra, amik már másképp működnek bennem, mint azelőtt. Kint még nem tudtam, mi fog megmaradni ezekből a változásokból, de az az igazság, hogy kint csak sejtésem lehetett. Ott könnyű volt tisztán látni és másképp gondolni dolgokat, de féltem, hogy itthon majd ugyanaz lesz minden, mint régen. De már nem lehet ugyanaz, mert már én sem vagyok ugyanaz.

A leglényegesebb, hogy megtanultam tisztelni saját magamat. Ez, kimondva teljesen közhelyes, de ami mögötte van, az az alapja MINDENNEK. Az összes régi tévútnak, az összes rossz érzésnek, az összes bizonytalanságnak, szorongásnak, kapcsolati kapufának, az az oka, hogy nem tiszteled, nem szereted önmagad. Te akarsz megfelelni másoknak, ahelyett, hogy kiállnál magadért és képviselnéd a saját érdekeid. Alábecsülöd magad és próbálsz szerethetőnek látszani, hogy mások elfogadjanak, de a mérleg pont itt billen ki. Mert pont te nem szereted eléggé önmagad… akkor mások, hogy tudnának szeretni?

Nem tudom, hogy hogy lehet ezt itthon megtanulni. Biztosan meg lehet, csak hosszabb idő. Most már tudom, miért. Mert itthon túl nagy a zaj. Pont azt nem hallod meg, aki a legfontosabb. Saját magadat.

Vélemény, hozzászólás?