Világgá megyek

„ De mit jelent az, hogy világgá menni?
Mindenkinek mást. De alapvetően azt, hogy mindenki a saját útját járja.
Mer nagyokat álmodni és követni azokat. Vannak vágyai. Van célja. És
tesz érte. Él.
 
Meri élni az életét. Vagyis mer önmaga lenni. Szabadon.

Az, hogy valaki elinduljon a saját maga felé vezető úton, fájdalommal jár.
Szembenéz önmagával, a félelmeivel, elengedi a múltját és ragaszkodásait, megbocsát magának és másoknak. Nem aggodalmaskodik a jövőn, inkább a jelen perceket élvezi. Él.
 
Kis, összetört darabokból, kemény önismereti munkával hosszú évek során
építi fel saját magát, hogy aztán újra tükörbe nézve meglássa, hogy ki is ő
valójában. Mi a célja, mik a vágyai, az álmai. Érzéseit, belső hangját nem
nyomja el, elindul az úton. A sajátján.
 
Nem érdekli, mit szólnak mások, mert ez az ő élete. Az ő vágya. Az ő álma. Szívét kitárva, saját korlátait ledöntve indul, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Csak így lehet világgá menni.„

 

Ezek a sorok Ritától vannak. A sárgaruhástól. Attól a lánytól, aki bátorságot adott nekem anno elindulni. Aki megmutatta, hogy ez lehetséges, hiszen ő is megcsinálta. Aki megváltoztatta az életem. Ma már azt hiszem, hogy barátomnak nevezhetem, de akkor még nem ismertem őt. Viszont a blogon a sorait olvasva elhittem minden szavát és elkezdtem elhinni, hogy én is képes vagyok rá.

Most itt ülök az asztalomnál, Balin. 5 hónapja élek itt. A kezemben a könyv, amit ő írt, most hagyta itt pár napja. Nem az enyém, de nem bírom ki, hogy ne olvassak bele, az én példányomat otthonra kértem, hogy küldje, ezért még nem volt alkalmam olvasni.

Hátulról kezdem, néha felröhögök, mert ismerős szituációkra ismerek. Majd előre lapozok és ezen a pár mondaton összerezzenek. Mintha én írtam volna.

Pedig más az utunk. Mégis hasonló. Same-same, but different… haha. Na ugye?

 

Amikor elindultam, valójában nem tudtam, mit keresek. Nem tudtam, hogy mi lesz belőlem. Utazó leszek? Digitális nomád? Be fogom járni a világot egy hátizsákkal, vagy pár hét után sírva hazatérek? Fogalmam sem volt, mi vár rám. Csak menni akartam. El otthonról. Otthagyva mindent. Az egész életem.

Nem tudtam, hogy mit várok az úttól, hogy mi a pontos célom vele. Látni minél több helyet, megélni minél több helyzetet? Megtanulni egyedül lenni? Kitágítani a komfortzónám? Megismerni más kultúrákat, másféle életeket? Megismerni önmagam? Nem tudhattam, mit fogok kapni tőle, de tudtam, hogy csak hasznomra lehet.

Sokáig csak lebegtem. Szoktam az új helyzetet. Ha megkérdezték, hogy mi a további tervem, azt mondtam, hogy nem tudom, majd ahogy érzem, csak élek. És hogy biztos, hogy tovább megyek.

Teltek a hetek, a hónapok és egyre távolodott a régi életem. Sok időm volt gondolkozni, sokat voltam egyedül. Minden más lett. Én is más lettem.

Egy ideje mardos a honvágy. Keményen. Tényleg keményen. Néha üvölteni tudnék tőle. De ez valami fontosra rádöbbentett. Innen nézve minden felértékelődött, minden hely, amit szerettem, minden ember, akikkel értékes időt tölthettem, minden helyzet és perc, amiben boldognak érezhettem magam. Minden sokkal fontosabb lett.

És, hogy hogyan tovább? Ez után a felismerés után otthon maradok-e?

Nem. Nem maradok otthon, újra megszokni mindent. Újra elveszíteni a jelentőségét, hogy van egy hely, amit mind közül az otthonomnak nevezhetek.

Hogy van egy hely, ahová, miután világgá mentem, mindig hazamehetek.

 
És, hogy tudom-e végre, hogy mi a célom vele?

Nyitott maradni. Nyitott szemmel, nyitott szívvel, nyitott lehetőségekkel.
Fejlődni. Tanulni a világról, tanulni emberektől, tanulni önmagamról, tanulni önmagamtól.
Úton lenni. Úton lenni mindig új tapasztalatok felé, úton lenni önmagam felé.
Szabadnak lenni. Szabadon világgá menni és szabadon hazatérni.

Önmagam lenni.

Élni.

 

Vélemény, hozzászólás?