Transzformáció

No reason to stay, is a good reason to go

Reasons to stay…

Egy ideje elég erős átalakulásban van az életem, ami kívülről nem is annyira látszik, mivel nem is nagyon láttatom magam és úgy döntöttem, ezen most változtatok.

De, hogy miért.  Nem azért, mert hirtelen rámtört az eszeveszett nárcizmus. Ugyanannyira fázom az öncélú megnyilatkozásoktól, a céltalan szelfiktől, a mondanivaló nélküli közléstől, az üres szavaktól, de hogy teljesen őszinte legyek még a saját magamról készült fotóktól is. Erre fényképes bizonyítékaim vannak, hogy hogyan alakulok Szezám Utca szereplővé, amikor észreveszem, hogy lencsevégen vagyok.. majd egy őszinteségtől elborult pillanatomban osztok meg belőle. Na, de nem is ez a tervem… mármint az üres fecsegés.

Van bennem egy belső vágy a megnyilvánulásra, amit itt néha meg is villantok, de sokkal-sokkal kevesebbszer, mint ahogy valójában mondanivalóm van. Ez olyan, mint amikor színpadra akarsz állni, de csak a lábad dugod ki. Tudják, hogy ott vagy és kíváncsiak rád, de te nem mersz kiállni, és bevállalni magad teljes valódban. Az pedig, hogy így működöm, párhuzamban van egy csomó mindennel, ami én vagyok. Ami én vagyok most, és amin változtatni szeretnék a jövőben. Azaz fejlődni. 

Az, hogy ritkán érzem úgy, hogy amit mondanék, az elég ahhoz, hogy ezt valójában kimondjam, és ne csak magamban filozofáljak, pont egy olyan gát bennem, mint az, ahogy nem merek énekelni (hozzáteszem, ezt ne nagyon bánjátok egyelőre). Hogy van, hogy nem tudom elengedni magam társaságban, hogy nem tudok önmagam lenni, olyan formában, ahogy azt belül már nagyon szeretném. Hogy van bennem egy indiánlány, aki igenis táncolni akar az esőben, és üvölteni, ahogy a torkán kifér.

Egy ideje ezen dolgozom. Felismertem, hogy egyes dolgok, amik korlátoznak, egyszerű fizikai tünetekben észlelhetőek, és olyan eszközökkel oldhatóak, amik első látásra nem is kapcsolódnak a dolog gyökeréhez. Hogy ha elmegyek énekelni tanulni, és érzem, ahogy a fizikai testem bezár, hogy feszül a torkom, hogy megmerevedik a nyakam, amikor ki akarom engedni a hangom, akkor tudok ellene tenni, és el tudom érni az ellenkezőjét is. 

Ha megbénít, hogy fényes nappal kell táncolni, hogy állatként kell üvölteni, és kiengedni magadból a feszültséget, mint egy gyerek, gátlások és szégyenérzet nélkül (Everness- transztánc), akkor kézzel foghatóak, fizikailag megragadhatóak a korlátaid, ezáltal tudod oldani. Ha mered. Ha beleállsz. 

Egy ideje már az insta-profilomat is lekorlátoztam és nem osztok meg mást, csak a munkáimat. Az vezérelt, hogy szembe menjek a mostani trendnek, amikor már azt is hírértékűnek érzik az emberek, hogy mit ettek reggelire (persze, ha táplálkozási tanácsadó vagy egy csomó releváns követővel, akkor ez tök rendben van), de rájöttem, hogy a magam szempontjából ezzel is csak beljebb zártam, még egy ajtót magamra csuktam, miközben minden sejtemmel nyílni akarok. 

Ha végig gondolom az életem és a munkáim, mind az emberekkel való kapcsolódásról szólt. Személyi edzőként is ez motivált, nagyon sok kapcsolatom, sok barátságom született ott. A fotózásban is az őszinte, álarc nélküli pillanatok elkapása, ami ad számomra, ahol az EMBERT közvetíthetem a fotókon keresztül. És most beváltottam egy régi álmom is, hogy coach lehessek. Elég hosszú és kacifántos életutam volt eddig, milliónyi benyomással, jó és nagyon rossz tapasztalatokkal, kihívásokkal, vesztett csatákkal és nyertes háborúkkal, végtelen óra önvizsgálattal, rögös önismereti úttal. Fájóan őszinte tükörbe nézésekkel, és irdatlan pofonokkal. Veszteségekkel, amikkel nyertem, és elengedésekkel, amiktől csak kaptam. Ugyanazokkal a feladatokkal, küzdelmekkel, amikkel mindannyian élünk, mert tudom, hogy ezzel egyáltalán nem egyedül vagyok. 

Nehéz kimondanom még, mert ezzel is munkában vagyok, de azt hiszem, hogy sokat adhatok. Ha nem is mindenkinek, de biztos vannak olyanok, akik velem rezonálnak, akiknek ugyanezek a nehézségei, ugyanezek a feladatai, és akiknek a saját példámon, utamon keresztül valami kis fényt mutathatok. Nem várom meg, amíg majd azt hiszem, már nem hibázhatok, már nem mondhatok bullshittet, már tökéletesen mindennel tisztában vagyok, mert ilyen valószínűleg sohasem lesz. Nem hinném, hogy a megvilágosodásom ebben az életemben várható. Felvállalom, hogy simán csak egy ember vagyok.

Szóval ezért döntöttem úgy, hogy kiállok a „színpadra”. Vállalom az arcom, a gondolataim, a misszióm. Többet írok majd, többet leszek jelen, többet mutatok. Bevállalom magam, úgy ahogy most ebben a pillanatban vagyok, és ahol az utamon most tartok. Ha úgy érzed, tudsz hozzám kapcsolódni valamiért, tarts velem!

Vélemény, hozzászólás?