SzörfSzerelem

Eleinte csak vágyakozva néztem, ahogy mások repkednek a a hullámokon… meg ahogy repkednek a deszkák és a lábak az égbe néznek. Basszus, nem tűnik egyszerűnek. Meg kéne próbálnom, de hogy álljak neki? Halogatom. Majd holnap elkezdem.

Aztán egyszercsak jön egy sugallat, épp nincs jobb dolgom, rohadt meleg van, amúgy is jó lenne vízben lenni. Kéne oktató, legalább az alapokat mondja el valaki. Kerítek egyet, legalább kicsit segít, de majd gyakorlok eztán egyedül. Az első egész jó élmény, van egy minimál sikerélményem. Kijövök holnap is.

Már nem emlékszem hány alkalom volt, amíg úgy kellett elvonszolnom magam a partra, valamiféle kötelességtudatból, mert tudtam, ha abbahagyom, elmúlik. Csak a kínlódás fog megmaradni belőle és soha többet nem lesz kedvem deszkára állni (hahhhha…állni?? ) Eltelt vagy két hét, míg valahogy konstans lett némi sikerélmény. Nem sok, egy-két jobb menet, de az extázis, hogy végre sikerült, kárpótol a sok nyögvenyelős( meg sós víz nyelős) próbálkozásért.

Aztán egyszercsak megtörténik valami áttörés. Mintha már nem annyira véletlenszerű lenne, ha sikerül néhány métert menni. Naplemente van, amúgy is gyönyörű a víz. Áhh, tiszta giccs, az egész annyira jó feeling és végre viszem a menetek 80 %-át ..hozzáteszem, ez egyáltalán nem általános… valahogy jó volt éppen minden. Tudjátok a nap, a hold, meg a csillagok. Boldogságom határtalan, óriásvigyor a fejemen…még-még-még!

Innentől már nem volt nehéz kimenni, sőt. Alig várom mindig. Valamiféle rutin lett, izgalom van bennem mindig, meglátom az óceánt és csak rohannék. Végtelen jó érzés.

Pedig furcsa egy vonzódás ez. Egyszerre félelmetes és ellenállhatatlanul vonzó is. Szeretem moziban a cunamis filmeket, mert valami perverz módon borzongat legbelülről. Vagy a nagy hullámos youtube videókat. Összeszorul a gyomrom már a látványtól is, mégis újra és újra akarom látni.
Amikor először mentem be mélyebbre, mert azon a parton bentebb törtek meg a hullámok és már nem a partközelben lehetett szörfözni, úgy vert a szívem, hogy éreztem a deszkán a lüktetést. Le kellett fojtanom magamban a félelmet, hogy már nem ér le a lábam, messze a part, a hullámok totál kiszámíthatatlanok, én meg csak érzésből csinálom. De aztán elmúlt pár perc alatt… elmosta a víz.

Reggel van, korán. Szeretek ilyenkor kint lenni.
Valami hihetetlen érzés ez a váltakozás. Néha csak ülsz a deszkán, körülötted még vagy 20-an szanaszét, mindenki tök nyugiban. Várunk. Csend van. Sima a víz. Nagyon nagy csend van. Eltelnek 5-10 percek így. Óriás chill.
Aztán végre közeledik, nő a hullám, hamarosan hallod már a robajt is. Mindenki felkészül. Pedal-pedal-pedal. Ha sikerül elkapni, feszült koncentrálás, egyensúlyozás következik, közben már nyomul fel az adrenalin, ahogy érzed, hogy megvan. A vége persze megint vigyor, no meg némi sós víz. És egy kis fülfájás, amitől kicsit aggódom, mert nem szeretnék a balinéz fül-orr-gégészeten kikötni.
Utána pedig megint lehet visszaevezni. Mindig ez az evezés. Közben mindig eszembe jut, hogy kéne vállra edzeni.
Vicces ez a fura sorsközösség ott kint a vízen, ahogy mindannyian egyre koncentráltok, egyszerre vág titeket szanaszét valami orbitális hullám, és bukkan elő minden fej csuromvizesen. Vagy egyszerre van kis csalódás a fejeken, amikor gyenge hullám jön és csak átsiklik alattatok és kicsit arrébb visz.

Ubudon nem volt víz. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fog hiányozni. Tehetetlenség érzés volt bennem és hogy miért vagyok olyan helyen, ahol nem lehet kimenni, csak nézni a vizet, vagy szörfözni vagy csak ott lenni.
Nem tudom, eztán akarok-e olyan helyen élni, ahol ez nincs…

Vélemény, hozzászólás?