Számvetés

Mindig meglepődőm, ha valaki a blogon keresztül ír rám még most is, mert nekem már olyan messzinek tűnik, mikor aktuális volt, hogy lassan retronak érzem magam, de nyilván, nagyon örülök neki. Tök jó érzés, ha valakit ez inspirál, és kicsit irigylem is, aki most készül arra, amire anno én. Pedig most majdnem megpattantam újra, de aztán nem tettem. Mert most nem volt rá jó okom, csak menekültem volna és az nem a jó indok.

Azt kérdezték tőlem, hogy bevált-e, megérte-e hosszútávon, hogy akkor feladtam a biztonságos, fix életem?

Hát a rövid válaszom, hogy q..ra!

Hosszabban pedig, megpróbálom összeszedni, hogy mi változott körülöttem azóta. Végül is eltelt több, mint egy év. Nem fontossági sorrendben írom, csak ahogy jön, mert ez például nem változott: nem lettem pedánsabb kicsit sem … sőt!

Elsőnek ezt a kérdést a legjobb barátnőmnek kéne feltenni. Ha nem megyek el, lehet, hogy már rég nem is beszélnénk egymással, mert abban egyetértünk, hogy egészen elviselhetetlen voltam, mind saját magam számára, mind a közvetlen környezetemnek. Hozzáteszem, amikor kint voltam, sikerült annyira összevesznünk, hogy nem beszéltünk 5 hónapig. De ez mentette meg a barátságunkat. Szóval szerinte is sokat változtam, egyértelműen előnyömre.

Hogy miben, arra nincs rövid válasz, de valami olyasmi, hogy már nem vibrálok, százszor kiegyensúlyozottabb vagyok, ami nem azt jelenti, hogy sosem billenek ki, csak hogy nagyjából huszadannyi idő alatt pofozom magam vissza a nyugvópontra, mint régebben, és ezalatt nem a környezetemet sújtom a nyomorommal, hanem magamban igyekszem rendezni, amitől mindenkinek sokkal egyszerűbb az élete. És mondjuk ez nem is tudatos, hanem így jön belülről.

Ami számomra egy elég kardinális eredmény, hogy valahogy megszűnt az egzisztenciális félelmem, és ez egyértelműen az utazásnak köszönhető. Itthon, előtte viszonylag magas színvonalon éltem (és persze sosem értettem, hová megy el annyi pénz), majd amikor kint negyed annyiból kellett gazdálkodnom, akkor megvilágosodtam efelől, viszont egyáltalán nem esett nehezemre a “visszalépés”. Rájöttem, hogy képes vagyok alkalmazkodni, és annyiból élni, amennyi adott, ami eléggé felszabadító érzés és ez valahogy nem múlt el itthon sem. Nem azt mondom, hogy nem törekszem a kényelmes viszonyokra anyagilag, de nem egy mindennapi stresszfaktor már, sőt, prioritásban előbbre került, hogy jól érezzem magam abban, amit csinálok, mint az, hogy mennyit keresek vele.

Ezzel függ össze oda-vissza, hogy tök mások lettek az alapvető igényeim is. Nem, hogy nem vagyok boldogabb minél több ruhától, tárgytól, kacattól, izékétől, de egyenesen agyfaszt kapok, ha ezeknek a beszerzéséről kell gondoskodnom. Szerintem nincs nálam gyorsabb shoppingoló, pláne nőnemű: csak beviharzok a „háundem”-be és már ott se vagyok. Legszívesebben mindent webshopból vennék, még rágót is. Na, de tényleg, ezek a dolgok már nem olyan fontosak, mert kint rájöttem, hogy nem ettől érzem magam jól…hanem attól, hogy jól érzem magam… értitek, nem?

(Mondjuk, a leplezetlen őszinteség jegyében most olyat vallok be, amivel simán hazavágom ezt az egész irományt, de csak azért, hogy lássátok, minden kivétel a szabályt erősíti és van az a méretű búbánat, amit csakis méregdrága értelmetleséggel lehet mérsékelni. Tehát dob-pergés…ééés: ma másfél órát gyalogoltam, 3 gyógyszertárat megjárva, hogy végre tulajdonolhassak egy elég drága szempilla növesztő szérumot, hátha az majd csökkenti a szarkedvem… és egyben növeli a szempilláim. De a szarkedvemet nem nagyon csökkentette, ezzel is igazolva végülis, amit az előző bekezdésben állítottam, hogy a sok pénz elköltése hasztalanságokra, nem növeli a boldogságfaktort közvetlenül. Közvetve viszont, ha a szempilláim nagyobbak lesznek, akkor bizonyosan egy egész picit boldogabb leszek, na de az már nem lesz összefüggésben a mai bánatommal.)

Nem leszek álszent, míg kint Balin tényleg elbambulsz naphosszat a felhőkön, meg az eső utáni, színes tájon, hogy jajjdeszép, itt ezt csak az első pár hétben voltam képes ugyanúgy észrevenni, aztán idővel elmúlt. Meg különben is kitakarják az irodaházak az eget itt felém. Szóval nagyon más feladat itt boldognak érezni magad, mint ott, távol a mindentől, a régi melódtól, a régi kötelességeidtől, a régi mindenszartól. Mindenesetre, már őszintén jól tudom magam érezni attól is, ha kiülök a stégre most, hogy végre süt a nap, ahelyett, hogy megvenném a százötvenhetedik képet a falra, amit aztán úgysem vagyok képes felszerelni 4 és fél hónapig, de legalább már az enyém, birtoklom. Tehát az értékrendem más lett egyértelműen.

Mint említettem, pedánsabb nem lettem … sőt. Az a helyzet, hogy például a rendetlenség már kevésbé érinti az ingerküszöbömet, mint azelőtt. Meg tudom ilyenekkel magyarázni, hogy hát persze, mert régen, ha kívül rendet raktam, legalább kicsit belül is nagyobb rend lett. Meg, hogy most már, ha mérlegre teszem a rendcsinálás hasznát és a rend megteremtésével elcseszett idő értékét, akkor az idő nyer, de lehet, hogy az az egyszerű magyarázat erre, hogy kint annyira jó volt, hogy Komang jött minden nap, és megcsinálta helyettem, hogy úgy maradtam. Csak sajnos Komang is ott maradt… Qmessze, Indonéziában… De azért ne képzeljétek, hogy egy szemétdomb tetején élek, csak határozottan lazultak a régi pedantériám határai. Azért ehhez Ázsia jó alapot ad ám. Engem már nehezen billentene ki a béketűrésemből egy kevésbé konszolidált fesztivál-Toi Toi sem. (Annyira sajnálom, hogy nincs kéznél fotóm a kinti illemhelyiségekről. Na, de majd keresek!)

A másik kardinális problémám ugye, az egyedüllét volt, pontosabban az, hogy nem tudtam egyedül lenni, és ez mindenféle pótcselekvésekben, a barátaim felé irányuló csetes közléskényszerben, és időnként még pánikrohamszerű tünetekben is megnyilvánult. Na most azzal úgy állok, hogy már az ellenkezőjét kell mindenféle tudatos cselekvésekkel előirányoznom, például kávézókba járni dolgozni, csoportos edzésekre járni, hogy emberek közé keveredjek, mert néha csak azt veszem észre, hogy már 24 órája nem szóltam senkihez.

Aztán a párkeresés… vagyis a társfüggőség. Erről már szerintem sokat írtam (vagy csak gondoltam???). Nos, párkapcsolati szakértőnek a hitelesség hiányában még nem csapnék fel feltétlen, de itt csak a saját véleményemet kell leírnom úgyis. Szóval ebben az változott nálam sokat, hogy saját magam kerültem prioritásba, azaz, hogy már szeretem magam annyira, hogy ha úgy érzem, hogy a másik nem az, akire igazán vágyom, akkor nem választom őt, magammal szemben. Azaz akkor inkább egyedül maradok. De azthiszem változtam abban is, hogy sokkal elfogadóbb vagyok, és tisztelem a másikat úgy, ahogy van, nem akarom megváltoztatni, maximum elfogadom, hogy nem az én emberem, ha tényleg nem az. És ugye a közhely, hogy akkor fogsz tudni jól működni egy párkapcsolatban, ha már magaddal ki vagy békülve, sőt mitöbb, jó barik vagytok magaddal .. nos, ez nem csak üres közhely, úgyhogy véssétek csak fel.

És még valami. Ez most giccsesen hazafias lesz, de sokkal jobban szeretem a hazám és sokkal jobban [email protected], amit művelnek vele, mint azelőtt, hogy nem volt iránta lélekszaggatóan-borzalmasan-rettenetes honvágyam, amikor nem itt éltem. És azóta tudom, hogy én itt akarok élni, és azóta érdekel, hogy ez egy élhető, vállalható, igazi európai ország legyen, amire büszke lehetek és ahol jó élni… mert imádom! Jobban, mint Balit, vagy bármi mást.

 

Most ennyi jutott eszembe, de már így is vagy 5 perces lett az olvasmány, úgyhogy ezennel berekesztem a bölcsesség-cunamit. Ha majd eszembe jut még valami, és lesz kedvem leírni, jövök még, de lehet kérdezni is 😉

 

Vélemény, hozzászólás?