Shit happens..

Soha nem írtam még arról, hogy mi a hátrányom abból, hogy anno elmentem Balira. Nem is írhattam, mivel egyáltalán nem is tudatosodott bennem… mostanáig. 

Amikor arról írtam egy régi posztomban, hogy miért érte meg, milyen előnyeim származnak most belőle, az egyik számomra legkardinálisabb dolog, amit említettem, az volt, hogy nagyjából teljesen megszűntek az egzisztenciális félelmeim. Na nem azért, mert kint gazdagra meditáltam magam, hanem mert ott megtapasztaltam, hogy mennyire remekül tudok alkalmazkodni az alacsonyabb életszínvonalhoz is, ha kell. Ott mondjuk nem nehéz annyira, ha van egy szörfdeszkád, naptejed, meg nem túl sok pénzed, abból már egész jól eltengeted a napjaid különösebb hiányérzet nélkül. Megtapasztaltam, hogy nem befolyásolja a boldogságom, ha kicsit szűkebbre kell szabni a büdzsét, ha cserébe nem vagyok belekényszerítve egy olyan munkába, amivel minden napom egy mentális túlélés. Megérte feláldozni az anyagi javaim, mert cserébe olyasmit csinálhattam, olyan életet élhettem, amit szerettem volna. Mondjuk ekkorra már tényleg megváltam kb. minden fizikai tulajdonomtól, ami bőven megedzett ezen a területen, és ez azóta sem nagyon tért vissza az életembe, amit viszont kifejezetten nem tartok rossz dolognak.

Viszont! Most, hogy eltelt két év, és erre visszatekintek, elég sok változás történt a hozzáállásomban, az alapmentalitásomban, ami viszont egyáltalán nem pozitív.

Régen hegyeket voltam képes megmozgatni az álmaimért, a céljaimért, és olyan dolgokat hoztam létre, amit magam sem hittem volna előtte. Annyira erősek voltak a vízióim, hogy képes voltam minden idegszálammal abba az egy irányba menni, egészen addig, amíg azok kézzel foghatóvá nem váltak. Ilyen volt például, hogy 21 évesen már saját lakásom volt, vagy hogy létrehoztuk az első vállalkozásunkat, ami aztán be is dőlt, mivel az tényleg olyan túlméretezett vízió volt, hogy hiába sikerült eszeveszett energiákkal és eszetlen kockázatvállalással megvalósítani, végül nem bírtuk el a súlyát és összedőlt. Aztán ebből létrehoztam a kisebb stúdiómat, majd, amikor az volt a vágyam, hogy mindent itt hagyhassak és Balin kezdhessek új életet, azt is végig toltam és megvalósítottam. Ma már annak a szimpla gondolatától is lever a víz, amit akkor végig csináltam kb. egy levegővel. Mindenre képesnek éreztem magam, hittem magamban, hiszen folyamatosan bizonyítottam… magamnak. Nem másoknak.

Majd kint annyira rám ragadt a “Take it easy”, hogy hazatérve egyszerre eltűntek a céljaim. Nem volt más vágyam, csak nyugiban lenni. Jó volt minden úgy, ahogy volt, nem vágytam semmi többre, csak, hogy ne kelljen semminek és senkinek megfelelni. Csak, hogy jól lehessek, minden nap. És úgy is tűnt, ez jó taktika. Nem zavart a langyos víz, mert észre sem vettem. De aztán egyszer csak jöttek a jelek, hogy talán valami mégsem annyira frankó, mivel elkezdődtek az önértekelési problémáim, és a hitem magamban már árnyéka sem volt a réginek. Nagyon sokáig tartott felismerni, hogy pang az életem, hogy minden csak úgy van, irány és cél nélkül, tervek és igazi jövőkép nélkül… ráment 2 évem, mire rájöttem, hogy ezek összefüggnek. Hogy ha nincs célod, ami fele teszed a lépéseid, és minden lépcsőfoknál hátba veregetheted magad egy kicsit, hogy jólvan kislány, ezt megcsináltad, akkor egyszer csak azt veszed észre, hogy az önbizalmad a töredéke annak, ami volt, mivel nem adsz neki muníciót. Az önbizalmadat abból nyered, hogy teszel magadnak ígéreteket, amiket betartasz, azaz bizonyítod magadnak (és megint csak nem másnak!), hogy [email protected]@gyerek vagy, de ha nincsenek céljaid, nincsenek következő lépcsőfokok, csak a stagnálás van, akkor egyszer csak elfogy, és te ott állsz és pislogsz, mert nem érted, hogy mi a f.. történt, hiszen te azt hitted, hogy jól vagy, hisz minden nap olyan jól elvoltál és végülis jó, olyan langyosan komFOrtoS életed van.

Elég kemény volt erre ráébredni, és beletelt egy pár napomba, amire összekapartam magam a pofon után -ami egyébként kívülről jött-, viszont az a jó hír, hogy ha tényleg elég nagy a pofon és jó helyről jön, az ad annyi lökést, hogy újra beindítsa a régi gépezetet, ami még mindig ott szunnyadt bennem, csak be kellett durrantani.

Ezért még ha fáj is, néha nem árt ezekhez odatartani az arcod, és aztán nem összetörni, hanem megkeresni a “miért”eket. Felismerni, belátni és aztán beleállni. Mert #shithappens, de #takeiteasy, #youcandoit, csak #letsdoit

Vélemény, hozzászólás?