#noathevizslapuppy

 

“Akaratos vagyok, makacs és ha valamit a fejembe veszek, nem tágítok, blablabla…”- by Mom.

 

Udvariasan hallgatok meg minden (ellen)véleményt, látszólag át is jönnek az érvek, de ha valamit már annyira  a fejembe vettem, hogy szinte a zsigereimben érzem  a bekövetkeztét, akkor tulajdonképpen minden külső vélemény  egyenesen Spam-ben landol. Ez nem egy jó tulajdonság, tudom. És azt is, hogy azok akik tudják, miről beszélek, most csóválják a fejüket.. Az “én megmondtam, de te soha nem hallgatsz rám”, a “már akkor is tudtam, hogy ez lesz, de neked hiába beszél az ember” és hasonló százszor elkántált mondatok pedig csak erősítik a pajzsot, amiről lepattannak a jó tanácsok. Talán vannak hibák, amiket muszáj elkövetni, bárki, bármit mond… talán ezek az igazán jelentőségteljes leckék, amiket egy életre vésel az eszedbe. Ilyen volt nálam a kutyatartás. Ez is egy évek óta dédelgetett álmom volt, aminek romantikus-csöpögős trailerét már meg annyiszor pergettem le lelki szemeim előtt. Ahogy harmatos zsenge fűvel benőtt réten, virágillatban kacagva szökkenünk döngicsélő méhecskék és giccsesen színpompás pillangók által kísérve, én és a kutyám. Lobog  a hajam, neki a szivárványos farkincája, könnyedén libbenünk keresztül-kasul erdőn és mezőn és negédes boldogság ül ki mindkettőnk ábrázatára… Na valami ilyesmi, vagy ehhez egészen hasonló. Mindig irigykedve néztem, amikor az utcán kutya és gazdája egységben vonultak magától értetődő szimbiózisban és nagyon vágytam arra, hogy nekem is legyen egy ilyen kis oldalbordám, akinek én vagyok az istenkirálylány.

Mivel alapos vagyok, ezért egyszer kölcsönkértem Lucát, a tesztkutyát. Gondoltam, ha egy felnőtt kutya elvisel egy egész hétvégén át , egy eleve hozzám nőtt kiskutyával nem lehet majd gond. Nem mondom, hevesen hullámoztak bennem az érzések a vizslatartással kapcsolatban körülbelül konstans 5 percenként. Néha azon csodálkoztam, hogy : “Jéé, mi a fenéről beszél az, aki a vizslákat élénk, ugrabugra energiabombának tartja, mikor ez a kutya állandóan alszik?”…majd a következő percben egymás szemébe néztünk és a gondolat, ami átfutott az agyamon, hogy “Jézusom, ez a kutya annyira unja a társaságom, hogy mindjárt előcsap egy pakli magyar kártyát és pasziánszozni kezd”, de aztán kielégítő választ kaptam a gazdától a kételyeim elcsitítására. Nemes egyszerűséggel azt mondta, ne aggódjak a vizsláknak ilyen a feje…hát megnyugodtam. Nem akarom részletezni az egész hétvégét, tulajdonképpen a konklúzió a végére, amit a legjobb barátnőmnek nyilvánítottam ki, az volt, hogy ha egyszer lesz is kutyám, na vizsla, az biztos nem lesz! … majd pár hét múlva megérkezett hozzám Noa, a héthetes vizslakölyök.

Az első napunk viszonylag eseménymentesen zajlott, leszámítva, hogy szegény kisnyúl (így hívtam, meg gyíknak, fókának, daginak, kisdisznónak és ehhez hasonlatos mérhetetlen szeretetemet ügyesen leplező beceneveken) 4-szer hányt ölbe a kocsiban, majd amikor az elvesztegetett energiát és ásványi anyagokat igyekeztem pótoltatni vele, kiderült, hogy félreértettem az ajánlást, és az egész napi kaja adagot egyben tálaltam fel neki, ráadásul vízbe áztatva, amitől még-inkább megnőtt a kajamennyiség térfogata, de a kis bélpoklos zokszó nélkül tolta magába addig, mígnem megérkezett Viki, aki a döbbenettől óriásira tágult szemmel és egy “Úristen!!!!”felkiáltással kapta fel a kutyát a tálka elől, ezzel nekem nem kis sokk-élményt okozva. (Azért fél napnál még a növényeimet is tovább tartottam eddig életben..) Ekkorra Noa valóban szélesebb volt pocakban, mint hosszra.

Aznap már nem sok minden történt, mert gondolom az emésztés leszívta az energiaraktárait szegénynek, így nagyjából az egész napot átaludta.Egészen estig, amikor is előre leszögezett és kőbe vésett következetességgel beengedtem az ágyamba, mondván szegény picike, most szakadt el az anyukájától…majd holnap már nem engedem… a következményeket már nem részletezném. Nagyjából a napjaink így zajlottak: kezdődött hajnal 5- kor ..bár nehéz lenne behatárolni a nap kezdetét, amikor másfél-két órás etapokban van ébren az ember, észérvekkel győzködni a kiskutyáját az alvás fontosságáról, az alvás megfelelő helyszínének pontos koordinátájáról. Jó esetben csak pisitócsák eltüntetése miatt, később a kis kupacok eltüntetése miatt, aminek valamikori pontos helyére többnyire már csak szagból következtetett az ember, mert a jószág addigra már végzett a takarítással, majd a kis szájának bő vízzel való öblögetése miatt, hónalj alá csapva, sokszor már sírva a fáradtságtól- … tehát ott tartottam, hogy elkezdődött a nap, mondjuk 5- kor, aztán következett az egy órás rimánkodás, hogy “még légyszi maradj a helyeden, hagy aludjak csak egy picit még”. Ezt követte 6- kor az eszeveszett rohanás, szemüvegben, csipásan, fésülködés nélkül, a pizsinadrágra tüdőig húzott melegítőben, nagykabátban, kapucniban, kék zacsival teli zsebbel az udvarra, hogy hátha a kis cuki nem vizel a lakásba és egyszer egy szép verőfényes, boldogságos, a már említett gyöngyvirágillatú, álmaimban létező napon majd arra ébredünk, hogy a kiskutyám szobatiszta lett… szóval ezt az idilli képet vizualizálva küzdöttem nap nap után az elemekkel, sajnos valószínűleg nem eléggé acélos következetességgel, mert a küzdelmek csak egész enyhén csendesedtek.

Aztán egy borús kora-téli napon, hosszadalmas nyűglődés és lelkiismereti tusák után, meghoztam a döntést és beláttam, hogy hibáztam, amikor azt hittem, elbírok egyedül egy lakásban, meló mellett egy kölyökvizslával, és, hogy segítségre van szükségem. Nehéz volt, mert tudtam,hogy ez most egy olyan hiba, aminek a következményeit más fogja viselni, és iszonyú lelkiismeret furdalásom volt emiatt is, a kiskutyám miatt is, de be kellett látnom, hogy ha nem történik ez ügyben valami kardinális dolog záros határidőn belül, egyikünk egy véres lófejjel az ágyában ébred hamarosan.

Aztán jött a felmentősereg a szüleim személyében. Tényleg nagyon rosszul éreztem magam, mert egy kutya esetében nem két hétről van szó, hanem kicsit hosszabb időszakról… mondjuk szerencsés esetben úgy 15 évről. De aztán mostanra már egészen biztosan állíthatom, hogy jó döntés volt mindannyiunk számára. Noa szerintem az egyik legszerencsésebb tinivizsla, mindenki imádja, naponta tízen ugrálják körbe, vagy ugrálja ő körbe a többieket.

Anya és ő olyanok, mint Kanga és Zsebibaba, össze vannak nőve, együtt kelnek, dolgoznak, tévéznek, és fekszenek… azóta sokkal vidámabb a szülői ház és nekem is kicsit kevésbé van lelkifurkám, amiért elmegyek és messze leszek. Szóval végül happy az end …de azért persze, tudooom… néha nem árt meghallani mások tanácsait, okosan szűrni és szelektálni, amiben van ráció. De az az igazság, hogy ha ezt nem próbálom ki, soha nem tudtam volna elfogadni, hogy sosem léptem meg, és mindig csak vágytam volna rá, hogy együtt szökelljünk azon a bizonyos mezőn.

Mostmár legalább tudom, hogy a kutyatartás nem nekem való.

One Reply to “#noathevizslapuppy”

Vélemény, hozzászólás?