Két világ közt

Nagyon rég nem írtam… mert azthiszem, nem volt mondanivalóm. Legalábbis nem ide való.  De mostanában egyre sűrűbben bukkan fel a a mindennapjaimban az emlékezés, a nosztalgia az iránt a más(ik) élet iránt. Visszatekerem az instám, és a képeket nézve engedem, hogy vigyenek az érzések. Elolvasgatom, amiket régen írtam és fura, mert némelyiket, mintha még nem is olvastam volna, vagy már olyan régen, hogy meglepődöm az akkori gondolataimon, érzéseimen. Közben azt érzem, hogy kicsit szakad ki a szívem. Visszavágyom. De most itt kell lennem.

Érdekes, mert sosem volt rám az Új Év különösen nagy hatással, sem fogadalmakat nem tettem, sem különbséget abban, hogy egy évet lezártunk és újat kezdhetünk, nem éreztem jelentőségét dátumoknak. Bár minden évben megírom az az évi “tervet”, mert ebben hiszek, és működik is évek óta.

A mostani mégis erőteljes volt és életemben először éreztem, hogy szeretném lerakni és lezárni az elmúlt évemet…az elmúlt éveket. Elég sok figyelmeztető jel volt arra, hogy ez mostmár elérkezett, hogy számos dolog van, amit évek óta csak görgetek, mindig kicsit előrébb rúgom, hogy még legyen egy kis időm, amíg utolérem és tényleg foglalkoznom kell vele, de úgy tűnik, már akkorára dagasztottam, hogy nem tudom továbbrúgni, úgyhogy kénytelen vagyok beleállni és véget vetni, végre rendet rakni az életemben. Tiszta lapot nyitni. És végre ehhez az erőt is érzem. Tudom, hogy ez már a vége és már látom, hogy utána mennyivel könnyebb lesz minden. Jó érzés végre nem menekülni a problémáim elől. Jó érzés tudni, hogy képes vagyok szembenézni velük és tudom, hogy így legyőzöm mindet. És tudom, hogy mindaddig itt kell lennem.

Még mindig nem megy az otthonteremtés. Néha érzem a lendületet, aztán elmúlik. Valamiért nem érzem, hogy megvan a stabil helyem. Szeretem, ahol lakom, szeretem Budapestet, szeretem az életem, és mégsem tudom, hogy meddig lesz itt a helyem. Tudom, hogy dolgom van és addig biztos, de utána megint bennem a vágy, hogy szabad lehessek. Hogy megint bárhol otthon lehessek.

Talán ez a sorsa mindenkinek, akinek volt már másik élete. Hogy beragad kicsit a két világ közt, és mint a mágnes két pólusa, úgy vonzza és taszítja mindig felváltva valamelyik. Ez jó dolog, azthiszem. Vannak, akik el sem tudják képzelni, hogy élhetnének másképp is, én viszont tudom, hogy igen. Tudom, hogy választhatok, hogy ha kicsit elfáradok ebben, akkor van egy másik, ahol más lehetek, ahol más tempóban élhetek, amiben újra elveszhetek, újrakezdhetek. Ahol egy idő után megint letisztul minden. Újra eltűnik a zaj, leesnek a felesleges rétegek. Kíváncsi vagyok, most mi maradna belőlem. Hogy a tükörbe nézve most mit látnék benne.

De mostmár nem “utálom” azt sem, aki itt vagyok. Büszke vagyok rá… fura ezt így leírni, de így van. Minden, amit átéltem, a részem. Minden, amin keresztül mentem, engem épített. Minden egyes részemért megküzdöttem, ezért mindet szeretem. A gyengeségeimet erősítem, a hiányaimat elfogadom, az erősségeimet használom, minden egyes darab a gépezet része, mind én vagyok, mindért megdolgoztam, az enyém, ezért tisztelem.

De szeretnék visszamenni Balira, levetkőzni megint mindent, és úgy belenézni újra a tükörbe. Kíváncsi vagyok, hogy mindazok után, ami történt velem, ami történt bennem, mez-telenül, most kit látnék benne.

 

 

One Reply to “Két világ közt”

  1. Talán egy benső szabadságra vágysz, egy gondolatoktól és hiányérzetektől mentes, tiszta, semmihez nem tapadó tudatállapotra, s nem is igazán egy külső helyszín, az amit keresel.
    Bár mind ezt keressük, csak valahogy folyton elveszünk a külvilágban.

Vélemény, hozzászólás?