Goodbye ’18

Néha azt gondolom, már nem is tudok írni. Hogy nincs mondanivalóm, vagy olyan sok gondolatom van, hogy nem tudom, hol kéne kezdeni. Most megpróbálkozom vele. Nem tudom, mi lesz a vége.

Nos a Balis fonalat már réges -régen elveszítettem valahol menet közben. Néha valaki eszembe juttatja, és olyankor elcsodálkozom, hogy basszus, tényleg, az én voltam. Ez részben egyébként jó, mert azt jelenti, hogy megvan a helyem itthon és nem vágyódom folyton máshová. Elég sokat változott az életem, és valószínű én is. Mostanában annyit, hogy nincs is időm erre gondolni sem, csak versenyt rohanok az idővel, az életemmel, próbálom a 24 órát úgy kimaxolni, hogy ne érezzek lelkiismeret-furdalást, hogy bármit is elhanyagolok. Úgy tűnik, megtaláltam azt, amit szerelemből tudok csinálni, és ez igazi megváltás nekem. Nagy útkereső voltam, és belül mindig is feszített, hogy nem találom azt a dolgot, amitől flowba tudok kerülni, legalábbis nem munka szinten. Haszontalannak éreztem magam, de ennek úgy tűnik vége. És az is igaz, hogy amikor megtalálod ezt, akkor nem kell aggódnod, hogy na jó, ok, de hogy fogok megélni belőle, mert valahogy összeáll minden. Olyan, hogy amikor jó sínre rakod fel a kis mozdonyod végre, akkor az suhan magától. Szóval ebből a szempontból azt hiszem boldog vagyok, nagyon is, és nincs semmi félelmem.

Ez most a minden más dolgommal együtt annyira sok időmet köti le, hogy nincs időm agyalni az élet egyéb területein. És ez elég jó mellékhatás, mondjuk úgy, remek kis homokozó ahhoz, hogy be tudd dugni a fejed minden elől, amire nem akarsz gondolni.
Ez a karácsonyi időszak viszont tökéletes arra, hogy a lelassulásban minden elő bukkanjon, amit eddig olyan [email protected]án figyelmen kívül sikerült hagyni a nagy rohanásban. Na, nem akarok ebbe részleteiben belemenni, csak néhány érzést, gondolatot bontok ki, ami általában gondolom, hogy mindenkire érvényes.

Valamelyik nap vezetés közben azon kaptam magam, hogy épp elhessegetek egy gondolatot, amire könnyebb nem gondolni, es ebben a pillanatban fizikai fájdalmat éreztem a mellkasomban. Nagyon ismerős érzés volt és rájöttem, hogy milyen sokszor éreztem ezt az elmúlt hónapokban, évben, és az is átfutott az agyamon, hogy egyszer tuti ebbe halok bele. Valami szívbajom lesz, ez biztos. Nagy mestere vagyok az érzelmeim erővel való elnyomásának, a tovább lépésnek, a saját magam ész-érvekkel való meggyőzésének, hogy jól vagyok es mehet minden tovább. Közben már fel sem tűnik, hogy belül igazi fájdalmat érzek, fizikait. Emlékszem egy éjjelre, még tavaly volt, 2017. Egyedül voltam a jéghideg lakásban, belül éreztem, hogy szétszakadok a fájdalomtól es ekkor az agyam egyszer csak szétkapcsolt a testemtől. Tudtam, hogy amit érzek, csak átmeneti, hogy csak az agyam gerjeszti az érzést a testemben és hogy ez el fog múlni. És megnyugodtam es el tudtam aludni. Azóta ezt már úgy csinálom, hogy észre sem veszem. Mostanáig, addig a kocsis pillanatig.
Akkor azért elgondolkoztam, hogy vajon, hogy kéne ezt jól csinálni? Hogy lehet igazán megélni minden érzést, hogy aztán elengedhesd és ne roncsoljon belül? Rájöttem, hogy nem engedem meg magamnak egyiket sem. Sem a jó pillanatokat igazán megélni, sem a rosszakat. A jókat mindig távol tartom annyira, hogy ne fájhasson túlzottan, ha aztán megváltoznak. A rosszakat pedig nem veszem elég komolyan ahhoz, hogy igazán megéljem, csak benyelem, lenyomom, aztán ha fáj, lekapcsolom az agyamról. Az agyam azt mondja: tovább. És ezzel el van rendezve. Valószínűleg nem, de egyelőre így működőm, és van rá némi sansz, hogy emiatt nem jutok ezen a téren egyről a kettőre. Mert az egész olyan mesterséges. Szóval, hello 2019, ezt meg kéne oldani idén.

Viszont, ha körülnézek, nagyon nem más a helyzet másoknál sem. Azt látom, hogy mindenki küzd a saját démonjaival, mindenki sérült valamiben, mindenki kompenzál valami mással, menekül előle valamibe és közben elmegyünk egymás mellett mindannyian, pedig belül mindannyian ugyanazt szeretnénk. Nem teljesen értem, hogyan jutottunk ide, de már nyakig benne vagyunk. Nagyon kevés jó példát tudnék felidézni a környezetemben, ahol jól működnek a dolgok, ahol “normális” párkapcsolat működik “normális” keretek közt. És kezdem azt gondolni, hogy ezt a keretet el kell engedni es más utakat kijárni, mert a régi már nem működik. Hosszútávon szinte soha. Engem mondjuk egyáltalán nem sürget a biológiai órám, valószínű pont amiatt, mert már nem is emlékszem, mikor éreztem magam utoljára érzelmileg annyira biztonságban valaki mellett, hogy a pelenka gondolata is felbukkanhasson a fejemben (így hát nem is teszi), de vannak olyan barátaim, akik már itt tartanak ás totál reménytelennek tűnik a helyzetük. Már, ha a megszokott módon gondolkoznak, és a “normális” párkapcsolatot várják ehhez. Nekem ez az egész, ami mostanában zajlik annyira kusza, hogy beleszédülök, ha megpróbálom rendbe tenni, és ilyenkor inkább azt választom, hogy nem gondolkozom rajta, csak sodródom. Aztán csinálom ugyanazokat a köröket.. csináljuk mindannyian ugyanazokat a köröket.
Majd meggyőzzük magunkat arról, hogy ez nem kell igazából a boldogsághoz, mert egyedül is faszagyerekek vagyunk, mindent elérünk, amit akarunk, különben sincs időnk ennél többre, és jó minden úgy, ahogy van. Tudjuk, hogy nem így van, csak sokkal nehezebb rajta változtatni, megkeresni a gyökerét és az elejétől kezdve újraépíteni, mint beletörődni.

No meg várni a csodát, hogy egyszer majd úgyis belebotlasz a közértben abba, aki majd ezt az egészet megcáfolja, és kiderül, hogy az egész elmélet kuka. Csupán annyi kellett, hogy a megfelelő személlyel találkozz. Ebben kéne hinni. Hinni kéne benne. Hinni kéne benne! Hinni kéne benne…

Vélemény, hozzászólás?