FUCK IS IN THE AIRport

Hónapok óta a fejemben van, hogy vajon lesz-e reptéri macera az útlevelemmel, amiért már nem elég hosszú ideig érvényes. Naná, hogy bevonzom! Vagy megérzem? Vajon magamnak csinálom a fesztivált, vagy boszorkány vagyok és mindent előre érzek? Ki tudja már követni az univerzum cselszövéseit, a lényeg, hogy szinte teljes lelki nyugalommal állok a „check in” pult előtt, hiszen engem a belépős-vízumos indonéz komédia után meglepni már nem lehet.

Tenyérbemászóan kedves vagyok, mosolygok, mint egy friss nászutas. Szerencsére egy fiatal srác az ügyintézőm, így némileg előnyösebb a helyzet, ha intézkedni kell. Bár őszintén szólva, féléves itt tartózkodásom alatt nem nagyon tapasztaltam különösebb érdeklődést női mivoltom iránt a helyiektől. Nagyon magabiztos vagyok, végig telefonáltattam az összes nagykövetséget, hogy biztosan beengednek-e majd a transzferországokba a nemsokára lejáró útlevelemmel. Úgy tűnik minden frankó, mindjárt útnak is ereszt. A kezében a nyitott okmány, nyújtja felém, mire a szeme lefut az oldal aljára, összevonja a szemöldökét és egyre közelebbről sandít bele. Kész, sziklaszilárd magabiztosságom repedezni kezd, de van bennem tartás, kihúzom magam, hogy még rendíthetetlenebbnek tűnjek, hiszen mindennek utánakérdeztem. A srác oldalra fordul, megkérdez valamit a kollégájától, majd közli, hogy az útlevelemmel nem mehetek Kuala Lumpurba. Nooooo Fucking Way!! – mennydörgöm.. magamban, de kívülről semmi jele nincs kétségbeesésemnek, pedig végigfut az agyamon a „Tuuuudtam, hogy megint giga-gebasz lesz! Én megmondtam, egy rohadt boszorkány vagyok, de haza akarok menni!! MOST!! Nem tarthatnak fogságban Balin!!!” Azonban a valóságban csak higgadt faarccal közlöm az információt, miszerint, ha a transzferzónát nem hagyom el, ergo nem lépek be az országba, akkor nincs is probléma. A srác elgondolkozik, majd kíméletlen hirtelenséggel közli, hogy ok, de a csomagom csak Kuala Lumpurig mehet. WTF??! Érzem, hogy mindjárt elgurul a gyógyszerem, pláne, hogy egyáltalán nem értem az összefüggést, de jobbnak látom elővenni elhomályosult őzikeszemeim és ennyit suttogok elhalló hangon: Please, help me!

Ez beválik. Megsajnál. Most a másik irányba fordul, mond valamit a másik kollégájának, én közben minden idegszálamat megfeszítve szugerálom őket, meg a Jóistent, mert semmit nem értek abból, amit beszélnek. Végül a másik kinyomtat egy hosszú matricát végig feliratozva Budapestig és a csomagomra ragasztja, majd magyaráz, de elborult elmémmel most teljesen elfelejtek angolul és csak annyit fogok fel, hogy a lelkemre köti, ne hagyjam el a transzferzónát.
Ohh, shittt! A szívemről egy óriási kő esik le, bármire megesküszöm, hogy nem hagyom el, csak engedjenek haza!

Befele menet csóválom a fejem, mert el sem akarom hinni, hogy ez, ahogy a fejemben már ezerszer leforgott, mint a lehető legrosszabb eshetőség, most tényleg megtörténik velem.

Vélemény, hozzászólás?