Félelem

Valamelyik nap beszélgettem egy barátommal arról, hogy tervezgeti, hogy elköltözik külföldre, de tele van félelemmel, hogy nem fog összejönni, nem talál majd munkát, csalódni fog, stb.

Elgondolkoztam, hogy mi az, amitől én ma félek, és tök nehéz rá válaszolni. Igazából nem félek semmitől. Van egy csomó diszkomfortos dolog, amibe egyáltalán nem szívesen állok bele, amit ha lehet, skippelnék egy életre, de semmi olyan nem jut eszembe, ami állandóan jelen van az életemben, mint valós félelem.

Például sokan szokták erre azt válaszolni, hogy félnek a haláltól, és én ezt nem értem. Számomra annyira megfoghatatlan, hogy nem tudok vele mit kezdeni. Nem tudok félni tőle, hiszen utána nem leszek, tehát nem fog számomra szenvedést okozni. Másrészről meg nem hiszem, hogy ez az egy életünk van, de ez most lényegtelen. Ha már ilyesmiről van szó, jobban félnék attól, hogy mondjuk egy baleset után nem tudnék teljes életet élni, vagy attól, hogy a szüleimnek okozna fájdalmat, de nem magam miatt. Viszont igazából ettől sem félek, mert nem érzem reálisnak. Vagy legalábbis nem szentelek energiát annak, hogy ilyeneken agyaljak.

Viszont próbáltam visszaidézni, hogy mikor féltem eddigi életemben, és az hogy oldódott meg. Csakhogy bemelegítésnek egy egyszerű példával kezdjem, például horrorfilm után rettenetesen be tudom paráztatni magam, amikor ki kell mennem pisilni a sötétbe. Állandóan, szinte direkt arra gondolok, hogy valaki mögöttem van és persze, hogy égnek áll az összes hajam. Ezt mondjuk azzal szoktam megoldani, hogy Qgyorsan beszaladok a világosba, vagy mesét nézek a film után, amitől kicsit elfelejtem, hogy félek.

Na, de komolyan. Például az utazástól féltem egy kicsit, de sokkal inkább vártam és voltam izgatott, így az igazi félelmemmel már ott találkoztam csak, az első éjszaka, amikor egy ilyen tipikus Balinéz szálláson aludtunk, ahol kőfal volt, meg egy tejesdoboz méretű ablak, lepukkant fürdőszoba, béna bútorokkal. Az utcák koszosak voltak és büdösek, és éjjel a sötétben még az óceánt is rondának láttam. Hirtelen azthittem, hogy mindenki, aki áradozott Baliról tök más ízléssel rendelkezik, mint én és engem félrevezettek, és ez nem is jó hely, viszont én meg már visszavonhatatlanul ott ragadtam. Szóval ott realizálódott bennem, hogy mennyire más helyen vagyok, mint amit megszoktam, milyen messze azoktól, akik biztonságérzetet nyújthatnának és hogy ráadásul, ezen már biztos nem változtathatok, mert hogy én választottam, tehát ez van. Azon az éjszakán nagyon-nagyon elveszettnek éreztem magam és ez félelmetes volt. Aztán ez másnap megoldódott, mert a barátom, akivel mentem, annyira megsajnált, hogy egy hiperluxus villát bérelt nekünk ki Canguuban pár napra, hogy helyrerázódjak, és akkor bebizonyosodott, hogy Bali tényleg jó hely, sőőőt. Úgyhogy végülis ez a félelmem megoldódott.

Aztán ott kint attól féltem még eleinte állandóan, hogy elveszek, mert sosem működött a gps-em, a helyiek meg még a saját utcájuk nevét sem tudták és ettől megőrültem, hogy még ha talpraesett is lennél, itt senki nincs képben, úgyhogy ha eltévedsz, alhatsz a rizsföldön. Legalább két hónapomba telt, mire elmerészkedtem távolabbi helyekre, aztán rájöttem, hogy végülis bárhonnan hazatalálok mostmár magamtól is. Szerintem a saját fejemben lévő gps-em addigra kalibrálódott, valószínű azért, mert elengedtem ezt a parát és onnantól nem homályosította el az elmém. Azaz elkezdtem bízni magamban.

Féltem kicsit attól is, amikor a vízumhosszabbításomat kellett intéznem, mert mindenféle irreális baromságokat vizualizáltam, hogy majd nem értem, hogy mit mondanak, meg majd valahogy kiszimatolják, hogy dolgozom, és kitoloncolnak. Ja igen, a végén meg attól féltem, hogy majd nem engednek haza, mert az útlevelem már nem jó, és végülis ez majdnem meg is történt.

No, de a lényeg az, hogy ez mind az ismeretlen szituációktól való félelem, amit sehogy máshogy nem lehet legyőzni, mint azzal, hogy belemész, és aztán úgyis megoldod. Valójában az ismeretlent mindig túlértékeljük, valami rettenetesen óriási félelmetes sötét vérengző izének képzeljük, ami majd jól lenyom minket, és közben meg csak egy kis ártalmatlan semmiség, amit amint túlélsz, már rögtön ki is röhögsz, hogy hát ez ennyi?? Mert valójában csak ennyi.

Azért eszembe jutnak ennél komolyabb dolgok is. Volt az életemben egy olyan szakasz, amit még annak sem kívánnék, akinek egyébként igen, és akkor azért féltem. Sokszor. Részleteiben nem szeretném leírni, mert többeket érint és mindenkit rosszul, de a lényeg, hogy volt egy vállakozásunk, amin nagyon sokminden múlt, sok pénz, lakások, kapcsolatok, stb, és hát már nagyon hamar látszott, hogy ezt elbsztuk. Az az időszak életem legnehezebb periódusa volt, annyira, hogy komolyan eszembe jutott, hogy tök jó lenne, ha egyszer nem kellene reggel felébrednem, mert csak akkor voltam jól, amikor aludtam. Szorongás, nyugtató, pánikrohamok, totális összeomlás az életem minden területén, és az egyik legfélelmetesebb érzés az volt benne, hogy senki nem tudott segíteni, nem tudtak például a szüleim megmenteni. Egyedül voltam benne és nem volt megoldás. Na, akkor féltem. És akkor nem segített semmi, csak az, hogy álltam a sarat, csináltam a dolgom, egyik napról a másikra, és másztam ki a gödörből lépésenként. Aztán egyre kevésbé nyomott. De ez hosszú volt, és feloldozásként maximum annyit tudok mondani, hogy először is ne csináljatok ekkora baromságot, de ha mégis, akkor azt, hogy az ilyen nagy gebaszok megerősítenek (és megokosítanak), ha nem döglesz bele menetközben. Ezt a mondást ugye ismerjük. Hát igaz.

Na de most érzem, hogy kicsit elrontottam a bulit, úgyhogy lazításként babaaam: félek a pókoktól. Az évek során azért már javult a helyzet, és nem mindegyiktől, de a nagyon undorítóaktól még mindig. Ezt például nem lehet megoldani! Nem nyúlnék be közéjük, nem fognék meg egyet sem, nem érdekel, hogy a pókos mesékben cukinak rajzolják le őket, hogy ne féljek tőlük, és hogy Pókember is pozitív karakter. A pókok rettenetesek. De ezzel a félelmemmel együtt tudok élni, köszönöm szépen! Úgyis kell, hogy legyen legalább egy parám, hogy ne tűnjek nagyképűnek…

Vélemény, hozzászólás?