Félelem – upgrade

Nincs fél éve, hogy leírtam, hogy nem félek semmitől (a pókokon kívül) és most, ahogy elolvasom, úgy tarkón vágnám magam, hogy mekkora arcom volt, hogy a fal adná a másikat. 

Hogy azt mondom, nem félnék elutazni bárhová a világon egyedül? Hát Qnagy dolog… egy csomóan megcsinálják. És persze, hogy nem félek, mivel már megtettem egyszer. De még ez sem igaz, mert volt olyan hely, ahová nem mertem elmenni egyedül, persze azt mondtam akkor, hogy nincs kedvem, pedig igazából leizzadtam a gondolatától is. Nem beszélve arról, hogy azért utaztam el, mert az attól való félelmemet könnyebb volt legyőzni, mint azt, hogy tovább kell élnem az itthoni életem. Szóval menekültem valami rosszabb elől, és ezt nem nevezném valami bátornak. Ráadásul az igazi problémák, a valódi félelmeim, mind megvártak, és szembenézni velük sokkal félelmetesebb, mint elbújni előlük a világ túlfelén, és elterelni a figyelmed a létfenntartás alapvetőbb problémáival.

Valami fura csillagállás lehet, mert most egyre bukkannak elő ezek a jó mélyre elásott dolgok az életemből. Mind kibtt félelmetes. Kinek van ideje félni a haláltól, ahogy azt írtam, ha az orra előtt van egy csomó minden, amitől aktuálisan félhet? És ez mind olyan apróságnak tűnik elsőre, hogy hajlamos vagy egész addig csak görgetni, amíg nem lesz olyan nagy, hogy már nem gurul tovább, és akkor megbotlasz benne és jól lefejeled. Ráadásul általában ezek egyszerre következnek be, csak hogy akkora legyen a káosz, hogy már ne tudd elsunnyogni, hogy foglalkoznod kell vele. 

Szóval néhány dolog, amitől félek: 

Énekelni, táncolni, megnyilvánulni mások előtt, úgy, hogy közben rám figyelnek. (Azért írok blogot, mert nyilván bennem van a közlésvágy, de beleállni igazából nem merek).

Döntést hozni, olyan dolgokról, amik alapjában változtatják meg az életem, majd ha meghoztam, akkor attól, hogy vajon jól döntöttem-e.

Rajta maradni egy régi, jól kitaposott ösvényen, ami nem hoz fejlődést többé vagy elindulni egy teljesen új felé, amin viszont nem látok előre. Nem tudom, hogy lesznek-e közben társaim, vagy egyedül kell mennem.

Elengedni valakit, akihez ezer szállal és érzéssel kötődtem, de úgy érzem, hogy mindkettőnket ez visz majd előre.

Kapcsolódni valakihez igazán, úgy, hogy sosem lehetek biztos benne, hogy ez mindig így lesz. Feladni a saját magamnak kialakított stabilitásom, és bízni abban, hogy ha kiadom a kezemből a gyeplőt, akkor is ura lehetek majd az életemnek.

És félek attól, hogy ezektől a korlátoktól sosem szabadulok meg, ha nem teszek érte. És ez a legfélelmetesebb!! Belegondolni, hogy ezek mindig velem lesznek, mindig gátolnak majd és hogy sosem leszek szabad és igazán önmagam, mert ezek a félelmek majd mindig megbénítanak és gúzsba kötnek.

Szóval azt írtam, hogy én semmitől nem félek?? Pfff, baszki..

Úgyhogy eldöntöttem, hogy nekimegyek mindegyiknek. És még le is írtam ide, hogy muszáj legyen. Ha túl vagyok az elsőn, majd jelentkezem..

Vélemény, hozzászólás?