Érzések

Lassan három hónapja vagyok itt… itt? Hol? Távol a régi életemtől. A másik életemben.

Ezt az érzést tegnap ismertem fel. Hogy már van a másik életem. Az erős honvágyam elmúlt már. Nem azt mondom, hogy nem lesz katartikus érzés újra otthon lenni majd, de már nem úgy hiányzik, mint amikor elszakítanak valamitől, hanem csak úgy, mint egy olyan hely, egy olyan közeg, amit mindennél jobban szeretek, amihez millió jó érzés köt, amibe mindig vissza akarok majd térni.
De közben kezd kialakulni a másik is. Az, amiben most igazán azt érzem, hogy élek, hogy millió dolog történik, hogy millió új érzés születik és hogy ezzel új ember is születik. És amire itt ébredtem rá az elmúlt napokban Lombokon, ez, hogy érzéseket gyűjtök, amik aztán mindenhová odakötnek kicsit.

Új érzés volt kikötni Lombokon, ezen az először nagyon misztikusnak tűnő helyen. A hajóról elképesztő érzést keltett ez a környezet. Az óriási titokzatos hegyek, vegyesen a pálmafákkal és az ismerősebbnek tűnő ’normális’ fákkal, a köddel, az óriási fekete felhővel felette, az élénk színekkel. Ezt itt vettem észre, hogy ha kicsit borús az ég minden sokkal élesebb, a körvonalak, a színek, olyan, mint egy rajzfilmben, mintha nem is a valóság lenne. Ahogy kiléptünk a dokkra, úgy éreztem magam, mintha a Lostban lennénk. Lenyűgözött. A Senggigibe vezető úton megint csak annyi volt az összes gondolatom, hogy asztak…, ez gyönyörű!

Aztán jöttek más érzések a hellyel kapcsolatban. Lombok tényleg más, mint Bali. Itt erőteljesebb érződik a muszlim vallás és az ehhez tartozó atmoszféra. Az emberek mások. Előítélettel érkeztem, mert sokmindenkitől hallottam, hogy Lombok vadabb, de nem volt róla fogalmam, hogy ez valójában mit jelent és ezért kicsit féltem tőle. Ma már nem félnék. Már meg tudom fogni, hogy mit jelent a vadabb jelző itt, így már nem is félelmetes. Pozitívan csalódtam, mert az emberek itt is kedvesek, érdeklődőek, talán túlzottan is. Ez egy idő után idegesítő, tolakodó és ez kelti azt az érzést, hogy itt nem vagy akkora biztonságban, mint Balin, mert itt az aurádba lépnek, itt zavarnak, pusztán kíváncsiságból… vagy nem tudom, talán inkább marketingből. A mostani időszakban alig van itt turista, minden külföldire 10 helyi jut, nem lehet nagy biznisz. Nem tudsz két métert menni anélkül, hogy ne kérdeznék meg, hogy vagy, merre mész, honnan jössz (és persze, hogy vegyél valamit). Ez kedves az első 10 percben, aztán már elfáradsz és nehéz mosolyognod. Pedig itt aztán lehet celebkedni, mindenki velem akart fotózkodni, fiúk, lányok, gyerekek, merthogy milyen szép a bőröm, mert fehér (kösszbm!). Amúgy nem értem miért, de például a malájok és a jávai-ak imádnak velünk fotózkodni, lépten nyomon megállítanak és örvendeznek, hogy fehéremberrel kommunikálhatnak. Pedig azért ez nem valami eldugott, istenhátamögötti hely, ahol a madár sem jár, nemhogy fehérember. Van itt turista bőven.

A természet csodaszép itt, a pálma erdők, a türkiz és kristálytiszta óceán, a fehérhez sokkal inkább közelítő homokos partok, a sötétzöld pálmafás hegyek, az Indonéziában még sosem tapasztalt minőségű szerpentinnel, amin akkora élmény motorozni hegynek fel és le, amiben eddig még nem volt részem. Csapattam is rendesen, 3 napig meg se álltam. Közben pedig érdekes kívülről figyelni az itt élők életét, az utak mentén a szedett-vedett kunyhókban, azzal a végtelen egyszerűséggel, amiben itt élnek az emberek, számunkra egészen irreális körülmények közt. Szoktam a helyükbe képzelni magam. Tudom, ennél sokkal szélsőségesebb körülmények közt is élnek emberek a világban, de belegondolni, hogy itt ez a normális, míg más országokban mennyire más a komfortszint, az életszínvonal, a tudatszint, az elvárások az élettel szemben. Nagyon érdekes és tanulságos ezekbe belegondolni és sok mindenre megnyitja az embert. Közben pedig érdekes figyelnem magamat is, mennyire más már a hozzáállásom, a nézőpontom mindenhez, amit itt tapasztalok, ahhoz képest, amikor ide érkeztem és sokkolt Ázsia. Sok mindent szoktam meg, amire nem gondoltam volna soha és felszabadító érzés megszabadulni ezektől a magadnak kreált korlátoktól, amikről otthon nem is tudsz, de valójában bezárnak egy sokkal kisebb dobozba, mint ami magát a világot vagy az életet jelenti.

A Lomboki utolsó teljes napunk az egyik legjobb volt, amit a három hónap alatt megéltem. Elindultunk északra motorozni, mert a sziget déli részét elvetettük az előző napi tapasztalatok miatt. Akkor elindultunk a déli partra, ahová a sziget belsejében vezet az út, át nagyvárosokon, pl Mataranon. Hááát… igazi Ázsiai vadnyugat, a perzselő nappal, az óriási fejetlen forgalommal, a napsugárzást visszaverő betonrengeteggel és a fullasztó benzingőzzel, kosszal, káosszal, a komfortérzet teljes hiányával. Egyébként itt a 3 hónap alatt százszorosára értékelődött fel egy szimpla zuhanyzás, amikor végre lemoshatod magadról az egész napos koszt, szmogot és izzadságot. Felbecsülhetetlen érzés! Szóval ezek tudatában felhagytunk azzal, hogy a déli partrészt fedezzük fel és inkább északra indultunk végig a hegyeken vezető szerpentinen, ami északon végigfut az óceánparton. Csodálatos és hihetetlen feeling! Közben egy-egy muszlim mecset, furcsa érzést kelt. Kb egy óra múlva már kicsit elfáradva megbeszéltük, hogy keresünk egy kávézót és pihenünk. Hehe. Kávézót? Itt? Good Luck!

De aztán úgy 20 perc múlva véletlen belefutottunk egy kósza „restaurant” táblába, ami a part felé mutatott. Itt is muszlim mecset, a szokásos lepukkant utcakép, kekszes-boltok. Megkérdeztük merre a restaurant és egy helyi nő irányba igazított. Ami aztán a kis út után következett, arra itt egyáltalán nem számítottunk. Mint valami idő és térugrás, egyszer csak ott találtuk magunkat a világ legcsendesebb kikötőjében, kicsi hajókkal, kis otthonos szállodával oldalt, egy nyitott tök üres étteremmel, a parton asztalokkal… A Balaton jutott eszembe róla. Elöntött megint a nyugalom. Szürreális volt azután, amin keresztül motoroztunk előtte. Itt voltunk tőle kb. száz méterre és mégis fényévekre. Mindketten a chilltől lezsibbadva ültünk a kis asztalnál és bambán vigyorogtunk, hogy ezt nem is hisszük el. Aztán a kávéból 5 óra lett. És egy erős elhatározás, hogy ide még vissza kell térnem egyszer. Lehet, hogy nem mostanában, de egyszer biztos. Bár mindig félek, hogy az ilyen találkozások, kapcsolódások csak egyszeriek és utána csak csalódás lehet az ismétlésből.

Az egésznek a hangulatához nekem még nagyot dobott a tulaj. Amikor leültünk, láttuk, hogy a helyi személyzet mellett van egy külföldi férfi, inkább bácsi, olyan veterán Indiana Jones, szafariszerkóban, újsággal a hóna alatt, indonézul beszél a pincérlányokkal. Odajön hozzánk köszönni és beszélgetni kezd velünk. A szokásos honnan jöttünk, hová megyünk, blablabla. Ő azthiszem ír, vagy angol, valami ilyesmi, de 20 éve él Indonéziában, helyi felesége van, itt van a háza Lombokon, szereti a hegyeket és ismeri a magyar politikai helyzetet… hahhha… lehidaltam. És közben annyira furán jó érzés volt az élettörténetét hallgatni. Elvarázsolt. Ő is, a hely is, az egész. El sem akartam jönni onnan. Egész nap chilleztünk, beszélgettünk, fotóztunk, ott kb. egy 20 m-es sugárban.

Már így is úgy éreztem, kimaxoltuk a napot, de aztán még meg akartuk nézni a naplementét és azt itt Lombokon elég professzionálisan lehet végezni, mivel a szerpentin végigfut a part mentén, kb bárhonnan elsőosztályú a kilátás. DE! Találtunk egy olyan helyet, hogy aznap másodjára éreztem/éreztük azt, hogy már nem lehet fokozni az elmúlt 12 órát. Az út mentén lepukkant, félbehagyott épület, millió van belőlük Balin is, itt is. Besétálunk és woooow! Leesik az állunk. Full-panoráma, 3 szintről, arról dumálunk, hogy ki volt az az idióta, aki hagyta ezt így elkótyavetyélni?? Egy matraccal simán kivenném így, ahogy most van. Fedél van, ha esik behúzódok, meleg van úgyis, minek ajtó, ablak? És a kilátás… elmondhatatlan! Szóval megvártuk itt a naplementét, közben forgott/kattogott minden, gopro, fényképező, telefon. Óriási napot zártunk! Megismételhetetlent.

Szóval érzések. Élmények. Mind egyszeri és megismételhetetlen. És örökre belém vésődnek. Semmi nem ér ennyit. Semmiért nem adnám.

Vélemény, hozzászólás?