Emberek – Canggu

Viszonylag lassan ébred a .. város? Nem is tudom, hogy mi Canggu.. falu? Mindegy. Szóval, amikor elindulok futni még egész tűrhető a klíma, nem sok emberrel találkozom. Egy-egy szalmakalapos néni és bácsi már a rizsföldeken hajlong. Kemény meló, bokáig állni a vízben egész nap és hajlongva szedni ezt a zöld növényt, amiről eddig ne is tudtam, hogy hogy lesz belőle a rizs, amit itt mázsaszámra esznek. 35 fok van legalább, mire vissza érek, az életemért futok, pedig rajtam alig van ruha, ők meg beöltözve dolgoznak egész nap a tűző napon.

Legalább 13 óra, mire kinyit a néni szemben. Szeretem, ahogy főz. Amikor átmegyek, mindig éppen készül valami és kérdi, hogy jó lesz-e, kérek-e belőle? Általában elfogadom. Nagyon finom minden, van egy furcsán készült csirkés cucc. Olyan mintha a sült húst szétszálazná, aztán még jól megpirítaná olajon. Szokott lenni tonhal, marha meg egy csomóféleképpen készült zöldség, és rizs, de azt sosem kérek. Lehet rá kéne szoknom. Iszonyú jól fűszereznek, mindet imádom, ő meg örül, ha látja, hogy ízlik. Olyan, mint egy nagymama. Távozáskor mondja, mit főz majd holnap, jöjjek akkor is, és különben is, hol a kínai barátnőm, meg a srácok?
Ha nem megyek, akkor is integetek neki, ő meg örül nekem, tök cuki. Múltkor azt mondta bjútiful vagyok… nahh, ez volt az első bókom itt, meg is lepődtem nagyon.

Sok az építkezés, házakat építenek bambuszgerendákból, meg az utat javítják és járdát köveznek. Ők is be vannak öltözve, bokától fejbúbig, kapucni van rajtuk meg maszk. Rossz nézni, ahogy a nagy köveket ölben cipelik, pakolják beburkolózva a vastag ruhával a 40 fokban. Ha összenézünk, mosolygunk. Kedvesek ők is.

Elérek a part bejáratáig. Nahh, őket nem bírom. Lesípolnak a hülye sípjukkal, hogy tejeljek és reménykedem, hogy van apróm, mert ha nem, úgysem adnak vissza jól. Jó, nem nagy cucc, de legalább kedvesek lennének. De itt nem azok. Legalább 3-an, 4-en állnak itt egész nap és húzzák a külföldieket, olyanok, mint a kiskirályok. Még a ruhájuk is olyan sokszor. Mindig az Amerikába jöttem jut eszembe, amikor a király, Amerikába megy a fiáért és olyan viccesen mutat az afrikai királyi hacukában. Na, ők is olyanok.

A szörf deszka bérlős srácokat bírom. Egyikük pont olyan, mint a biznisz neve, Charlie Brown, mármint, hogy én így képzelek el egy Charlie Brownt, amelyik nem a Snoopie-ban van. Igazi laza, helyi csávó, ha épp nincs dolga tam-tam dobon (vagy nem tudom, hogy hívják ezt az itteni dobot) nyomja, a haverja meg döglik a babzsákban és gitározik. Tudnak élni. Jó arcok.

Este, ha még éhes vagyok, megállok a smoothies srácnál. Ő egész komolynak tűnik, nem nagyon mosolyog. Jó nézni, ahogy dolgozik, precíz és tiszta, ami felettébb megnyugtató. A végén azért elmosolyodik, amikor búcsúzunk.

A szállás tulajom nem egy spanolós fajta, nem nagyon kérdezget, de kedves, ha kérem, segít. A felesége és a lánya szokott lenni a kisboltban az utca fronton. Elég visszafogott brigád, egy hónapja lakom náluk, naponta náluk vásárolok, de még nem kérdezték meg honnan jöttem, ami fura. Na ők inkább az érdekből mosolygósok. De van az udvarban egy asztalos, őt kedvelem nagyon, mert naponta többször üdvözöl és szélesen vigyorog.

Vannak az útbaigazító emberek. Egyik típusuk a szállodák kocsibejárója előtt álló, fényrúddal integetősök, akik sípolnak és hadonásznak a piros világító izékkel és azzal terelik a forgalmat, ha vendég érkezik, vagy hajt ki a szállodától. Arra még nem jöttem rá, hogy az érkezőket, honnan tudják már 50 méterről. Azt nehezen képzelem el, hogy esetleg megjegyzik a rendszámot. A másik típusuk például
Potato Head Beachen volt. A pár száz méteres szakaszon, ahol még motorral mész, volt vagy 10, aki az egyébként is teljesen magától értetődő úton irányt mutatott. Megjegyzem magas nádkerítéssel volt kerítve kétoldalt, nagyon más irányba nyilván senki nem próbálkozott. De ők is végig mosolyogtak, úgyhogy igazából jó, hogy ott voltak és legalább 10 emberrel többnek van munkája. Ez aztán a gyalogos részen is folytatódott. Itt már a jelenség egyébként felettébb vicces volt.

Többségében egyébként nem viszik túlzásba a munkát. Tengenek -lengenek erre-arra. Üldögélnek a boltok, a “üzlethelyiségek” előtt. Ezek legtöbbször kekszes boltok, tetováló vagy masszázs szalonok. Ja, meg a benzinkutak, felszerelve többé-kevésbé hígított áruval. Ezt onnan szűrtem le, hogy a benzin élettartama eléggé rapszodikus. Van, hogy 5 napot simán elmegyek egy tankkal, van hogy csak 2 napot.
Amit konstans látok, hogy foglalatoskodnak vele, azok a kis kosarak tele virággal, meg kajával, amik a felajánlások az isteneknek. Mókás, mert például csomagolt cukrok és Snickers, meg ilyesmik is vannak benne, meg néha egy pohár üdítő mellé szívószállal, ha szobor elé kerül, nem csak a bejárat elé a földre. Egyébként, amennyi ételt így kiraknak csak úgy az utcára – de 20 m-enként, és most kicsit sem túlzok-, abból megélne még egy Bali, de tényleg. És ezeknek az a sorsuk végül, hogy szemétként összetaposva belepik az utcát, ettől is van akkor kosz. Már elnézést-bocsánat hogy szemétnek tituláltam ezeket a vallási ereklyéket(?), de hát ők meg összetapossák őket. Én legalább kikerülöm.

Nem vagyok nagy közgazdász, de én úgy látom, hogy a fiataloknak azért jól jön a turizmus. Az éttermekben, amikbe a külföldiek járnak, csak ők dolgoznak és ha ez nem lenne, szerintem nem nagyon lenne lehetőségük. A kedvességüket is legtöbbször őszintének érzem, emiatt is gondolom. Nem igazán összehasonlítható azzal a helyzettel és hozzáállással, ami sokszor otthon tapasztalható.

Hát nagyjából ilyen volt Canggu, de ezt már Ubudról írom, amiről hamarosan be is számolok.

One Reply to “Emberek – Canggu”

  1. Egyszer az egyik tanárom mondta a boldogságról: Állj ki egy útra és irányítsd arra a forgalmat, amerre egyébként is menne. Nem tudom, mikor járt Balin

Vélemény, hozzászólás?