Első lecke

 

Még alig telt el 3 hét, de a karkötőm már lassan vállalhatatlan állapotba kerül és az amúgy is mérhetetlen bölcsességem (kac) meg máris kicsit csiszolódott.

 

Nem cél nélkül jöttem ide, vagyis el otthonról, ugye, egy csomó mindent kell megtanulnom és örömmel tapasztalom, hogy a folyamat elindult, na meg azt is, hogy ez a folyamat előreláthatólag végeláthatatlan. Nemrég olvastam valahol egy tök jó hasonlatot, nem biztos, hogy jól idézem, de átkonvertálva az én mondanivalómra valahogy így szól.
Vegyünk egy lufit, ez az életünk. Ahogy fújjuk bele a levegőt, azaz az élettapasztalatot, az új dolgokat, amiket megtanulunk, a lufi tágul, a benne lévő levegő a már megszerzett tudásunk, tapasztalatunk, a rajta kívül lévő az ismeretlen. Ahogy fújjuk bele az egyre több levegőt, nem csak a térfogata nő, hanem ezzel együtt az ismeretlennel érintkező felülete is, azaz a már megszerzett tudással párhuzamosan növekszik a még felfedezendő is.
Nos, kicsit cirkalmas ez így, de a lényege az volt -azon kívül, hogy hiába tanulsz, mindig rájössz, hogy még rohadtul semmit sem tudsz-, hogy jöttem otthonról egy pakkal, amit gondoltam majd itt helyrerakok, de azt hiszem, lesznek itt még bőven újabb és újabb feladatok, ami végső soron tök jó dolog.

Nézzük rögtön az elsőt, ami már el is indult. Figyelmeztetés: magánjellegű, privát információk következnek !! Aki nem akarja látni, fogja be a fülét!
Elég kardinális probléma volt az életemben az elmúlt két évben, hogy valamilyen, gondolom sokkal mélyebben gyökerező ok miatt, képtelen voltam egyedül, magamban lenni. Egész nap emberekkel voltam körülvéve, lévén személyi edző vagyok (voltam), aztán eljött az este és képtelen voltam otthon maradni, egyedül. Jöttek a mindenféle pótcselekvések, esti edzések, futás, találkozók, csetelés, #tinderhaverom, bármi, csak ne kelljen magammal lennem kettesben. Ezt néha megspékeltem pánikrohamszerű testi tünetekkel is, csak hogy izgalmasabb legyen, mint például légszomj, szívdobogás, nyomás a mellkasomon. Ezenkívül szerintem a közelebbi barátaim idegeire is mentem a közléskényszerbe bujtatott menekülésemmel a magánytól. (Na meg beszereztem magamnak egy Noát, a hiperaktív vizslakölyköt.)
És persze, mivel akarja ilyenkor az ember megszüntetni ezt az érzést? Nyilván valakivel, aki mellette van. Egy párkapcsolattal. Totális zsákutca. Egyértelmű ERROR!!
Egyrészt tökéletesen handicap-es lelkiállapotban vagy, nagyjából háromezer darabban, megtuningolva némi szánalmas kétségbeeséssel és kapaszkodással, másrészt ha még te sem vagy képes együtt lenni magaddal, mégis mit vársz a másiktól? Aztán természetesen ebből kifolyólag egyik kudarc után jön a másik és a sorra érkező pofonoktól végül már azt se tudod, merre vagy arccal, már nem vagy tisztában azzal, hogy az egész miből indul, hogy mi az ami rólad szól, vagy, hogy az egész egyáltalán miről szól.
Katarzis. Felismerés. Megoldás.
Szóval volt némi idő, mire összekapartam magam és rájöttem, hogy az út, amin járok, zsákutca és a baj bennem van, a problémát pedig magamban kéne megoldanom.

Nos, némi tér-idő ugrás és most itt vagyok. Az idő 90%-ban egyedül és tök jól vagyok. Annyira, hogy már kezdtem kicsit frusztrálódni anyukám unszolásától, hogy keressek társaságot. De épp ma jöttem rá, hogy még nincs kedvem, most még tanulom, hogy most itt csak én vagyok. A jelek is erre utalnak, hogy most ez a feladatom. Mesélem. Kész kabaré.

Szóval lelkendeztem eleinte, hogy mennyire [email protected]@ a co-working iroda, aminek fényét mára tompítja, hogy olyan fura a közeg ott. Nem túlságosan nyitottak az emberek és ez még nekem is furcsa, aki nem vagyok egy határozott exhibicionista alkat. Azért csak nyitnék, ha lenne rá módom, de egy közelmúltban történt eset némileg elbizonytalanított.
Sztori: Ketten közelítünk az asztalhoz, láthatóan ugyanazt a széket néztük ki, de emberünk udvarias, vagy legalábbis érzi, hogy mégiscsak ő a pasi, kényszeredett félmosollyal átengedi nekem a kipécézett helyet és leül mellém kettővel. Pár perc múlva feláll bedugni a telefonját a hosszabbítóba, így amíg azzal matat egy hirtelen jött ötlettől vezérelve megkérdezi, honnan jöttem és bemutatkozik. Beszélgetünk, kiderül, hogy szerb, a nagymamájának volt valami köze Magyarországhoz, így elmond pár magyar mondatot meg még egy mondókát is, ennek tökre örülünk. Kikérdez, hogy voltam-e már Ubudon, merthogy azt hallotta, ott sokkal barátságosabbak az arcok, mert itt milyen távolságtartó mindenki, ez tök rossz, nem érti. Szóval nagy sorsközösségünkben egy 20 percet eldiskurálunk. Később ő elmegy, ‘nájsztumítjú”, majd még úgyis találkozunk.
Eltelik pár óra, én megyek már kifele, leülök Gáborhoz, emberünk ott ül két asztalra tőlünk. Gondoltam, ha felnéz, majd ráköszönök, de ez nem történik meg, pedig tuti, hogy észrevett. Ami ehelyett történik, hogy pár perc múlva ciccen egyet, mintha zavarná a beszélgetésünk, felpattan és a laptopjával együtt átmegy egy másik helyiségbe. WTF??/1
Ezen kívül még két nap összefutunk, de ő kivétel nélkül a laptopjába meredve bambul, nehogy össze kelljen biccentenünk. WTF??/2
Nem mondom, hogy nem érintett rosszul, mert nyilván az ember magára veszi az effajta fura elutasítást. Át is gondoltam párszor, hogy mit mondhattam, esetleg a nem túl magabiztos angolomnak köszönhetően véletlen megkértem a kezét, vagy elátkoztam az anyját… de nem jutottam megoldásra. Mígnem egyik este Gábor elmesélte kb. ugyanezt a sztorit magáról és egy másik srácról. Na, ekkor megnyugodtam, hogy nem velem van a baj, hanem az itteni levegőben van valami varázscucc.

A másik egészen friss, az előbb történt és visszaigazolta, hogy ez most itt a magány ideje nekem, aztán majd, ha úgy érzem, jöhet a rockandroll.
Lett egy szomszédom, egy ázsiai lány. Már épp gondoltam, hogy megkérdezem honnan való, mert annyira furán viselkedik, hogy meg akartam magyarázni valami szociális elmélettel- mondjuk, hogy japán és ott a rend meg a fegyelem az első, a haverkodás meg valahol az utolsó-, de legnagyobb döbbenetemre, átcsoszogott a territóriumom területére és beszélgetést kezdeményezett velem. Azért volt ez ennyire meglepő, mert annyira vérszegény, visszahúzódó magatartásformát mutat amúgy, a testtartása, a leszegett feje, a lassú komótos mozgása, az “én kérek elnézést, hogy élek” kisugárzása, hogy eszembe sem jutott, hogy egyszer majd hozzám szól. Fel is csillant a szemem, de aztán a lelkesedésem lanyhult, mert életem legkínosabb, legnyögvenyelősebb ismerkedős dialógusát nyomtuk le itt negyed óra alatt a teraszomon. Közben ő végig a szája elé tartotta a smoothie-ja szívószálát és amikor (kínos)csend volt, azt szürcsölte és a sötétbe bámult. Nagyon komikus és szürreális volt az egész, tökre visszanézném felvételről. Aztán egyszercsak felcsattant, hogy akkor ő most visszamegy a szobájába és itt hagyott. … (pislogás és néma, értetlen csönd) Egyébként kínai.

Tehát levontam a konklúziót. Első lecke: megtanulni egyedül lenni. Aztán , ha már az megy, jöhet a szocializáció.

4 Replies to “Első lecke”

  1. Bali Krisztina says: Válasz

    Uhhhh, ennek most imádtam minden sorát!
    Beszélsz már magadban?

    1. Dehooogy! A kutyákhoz, a gyíkokhoz és a góliát hangyákhoz beszélek

  2. Testtartása, a leszegett feje, a lassú komótos mozgása,Hmmm.Láttad a Walking Dead-et?

    1. Hahha, igen, mostantól zárom az ajtóm 🙂

Vélemény, hozzászólás?