A másik életem

Három hónapja vagyok itthon. Nehéz viszonyítani, hogy ez most soknak tűnik, vagy kevésnek. A hetek itthon úgy pörögnek, hogy folyton csak azt veszem észre, hogy egy újabb péntek van. Félelmetesen gyorsan múlik az idő. Közben pedig úgy tűnik, mintha Bali már évekre lenne. Még mindig kérdezgetik, hogy hiányzik-e. És mindig más a válaszom, idebenn.

Elgondolkodtam… hogy milyen életet érdemes élni.

Szeretek utazni és látni a különböző helyeket, városokat, “élettereket”, lehetőségeket. Mindig beleképzelem magam, hogy szeretnék-e ott élni az aktuális helyen. Most éppen friss élmény Berlin, és bár nem lehet 3 napból reális következtetéseket levonni, de azthiszem, ott például nem. Semmiképpen.
Nekem nagyon rideg volt és jellegtelen. Biztos, hogy perfekt városi életet lehet élni, de hiányzott nekem valami a kisugárzásából, amit itt Budapesten érzek. Ez lehet, hogy csak az otthon érzés, az ismerősség, a kötödések. Nagyon-nagyon imádom Budapestet, de ma újra megkaptam a kérdést Baliról és most a válaszom, az, hogy hiányzik. Igen, nagyon hiányzik. Nem a szörf meg az óceán, mert azt itt pótolják a barátaim, a család, az itteni lehetőségek.
Én hiányzom, az ottani életem, az ottani énem. Más valaki voltam ott és ez hiányzik innen.

Talán pont az ottani civilizálatlanság egyszerűsít le ott mindent. Letisztulsz, elfogadod, ami van, kibékülsz mindennel, a kosszal, az ingerhiánnyal, a beszűkült lehetőségekkel… és magaddal, mert nincs is más lehetőséged. A csend van, körülötted és az lesz benned.
Most beugrik egy kép: a Berlini Primark, behúzódunk az esőről, pontosan 10 mp-re, majd menekülünk ki, mert ami ott van, az az igazi urban-rémálom, maga a pokol, személyesen… szemben vele eszembejut a reggeli kávém a Canggu-i rizsföldes szálláson. Soha nem lesz már semmi ugyanolyan, mint azelőtt, régen.

Könnyű elveszni a városban. Az itteni életben. Annyiféle az inger, az elvárás, a megfelelések, hogy nagyon nehéz megtartani saját magad, mindennel szemben. Könnyű elsodródni és kibilleni. Ami kint annyira tiszta volt és stabil, az itthon iszonyú képlékeny és törékeny. Míg ott a földön állsz két lábbal a biztos talajon, hiszen nincs semmi más, ami elvenné a figyelmed, nincsenek különböző elvárások, amik szétszakítanak, és csak magadnak kell megfelelned és magaddal kell szembenézned, itt ugyanezt a stabilitást kellene megtartanod egy csomó kis üveggolyón egyensúlyozva úgy, hogy közben suhognak melletted minden irányból a gumilövedékek. Csak gumi… nem kell belehalni, de azért fáj, ha eltalál, és közben sokszor esel pofára. Fárasztó. Főleg lelkileg.

Ilyenkor hiányzik Bali. Ahol egyedül voltam és nem érhettek ilyenek. Persze, nem lehet inkubátorban leélni egy egész életet, hiszen onnan is hiányzott valami más. De meg lehet tanulni két lábon állni itthon is, egy városban, egy elvárásokkal teli életben? Hogy lehet átmenteni ezt ide?

Ezeken gondolkozom, miközben legszívesebben menekülnék megint el. Jó messzire. Egyedül. Csak tudom, hogy nem szabad.
Magadat kell megtalálnod bárhol vagy a világon, mert különben mindenhol csak egy bolyongó, hontalan kis UFÓ leszel.

Vélemény, hozzászólás?