Női percek – 2.epizód

Ismét fura erről írni, mert nagyon személyes, de ha már írtam az egyik oldalról, azt hiszem, akkor egész a kép, ha írok a másikról is. Szóval, aki aggódott volna a hitem miatt és hogy hitetlenségem miatt elkárhozok, annak be kell valljam, miután megírtam, akkor pár hónapja (de inkább éveknek tűnik), már akkor kezdett elpárologni ez az érzésem.

Ajánlom egyébként terápiaként az írást mindenkinek, mert eddig kivétel nélkül minden megoldódott már azzal, hogy leírtam. Szóval, tulajdonképpen ti, akik olvassátok, amiket írok, mind a lelki szemetesládámba láttok bele a nagytakarítás előtt. Jól hangzik, nem?

Szóval már akkor kezdtek letisztulni bennem ezek az érzések és átformálódni valami egészen mássá, valami sokkal egészségesebbé. Azt hiszem otthon, az elmúlt 2 évemben nagyon rossz oldalról közelítettem meg ezt az egész párkeresősdit. Nem bírtam egyedül lenni, ezért mindenáron akartam valakit. Valakit, akihez lehet kötődni, aki szeret, aki biztonságot ad. A hiány volt meg és bárkire, akivel találkoztam, rá akartam húzni ezt, azt akartam, hogy megfeleljen ennek az elvárásomnak és ha nem tudott vagy nem akart, az mindig nekem volt csalódás és mindig úgy éreztem, én nem vagyok elég ahhoz, hogy ő ezt akarja, azaz engem utasít vissza… bullshit..

Miután elkezdtem tudni egyedül lenni, ez az érzés megváltozott. Már jó volt egyedül és nem hiányzott hozzá senki. Már nem éreztem többé, hogy akarok valakit. Sőt. Elkezdtem magamnak ÉN lenni az elsőszámú, és én lenni az, akivel jó nekem „kettesben” lenni. Talán túlságosan is. Tényleg. A mérleg óriás lendülettel fordult át és egy idő után azt vettem észre, hogy már zsigerből taszítom a lehetőségét, hogy megismerkedjek emberekkel, férfiakkal. Majdnem 3 hónapig nem láttam magam körül férfit, mert nem akartam látni. Ez a másik véglet, tudtam akkor is, de nem bántam, mert végre lekerült a fókuszom erről és megkönnyebbülést éreztem. Jól esett és nem is akartam erőltetni semmit. Néha elgondolkoztam rajta, hogy képes lennék-e újra beengedni bárkit, érezni, vagy engedni magam érezni. Őszintén szólva nem voltam benne biztos. Úgy éreztem én teljes vagyok és egész és ha majd egyszer valahogy találkozom valakivel, aki ehhez tud csatlakozni, aki ehhez hozzá tud adni, akkor az csak plusz, de már nem kellett a boldogságomhoz senki más.

Aztán csoda történt. 3 napos csoda. Tűzijáték, színes buborékok, szivárványon szökellő bolyhos farkú rózsaszín unikornisok… totális flow és BOLDOGSÁG. Rövid, de ahhoz, hogy mindent a helyére tegyen, épp elég. Hálás vagyok érte, mert sok mindent megértettem. Képes voltam beengedni, csak hagyni, hogy történjen, lelkesedni, érezni és repülni az elején. Aztán képes voltam felismerni, megérteni és elfogadni. Aztán pedig képes voltam elengedni. Hiányérzet nélkül. Anélkül, hogy bármit elvett volna belőlem, anélkül, hogy most úgy érezném, kevesebb lettem, mint voltam. Sőt! Sokkal több lettem!

Megérteni ezt, hogy bármit kapsz az élettől, legyen az csak egy rövid ideig tartó BIG FLASH, azt ajándéknak éld meg, és aztán ha elmúlt, megköszönd azt a rövid időt, ne pedig veszteségnek éld meg, mert nem tartott tovább, mert nem ő volt az, iszonyú nagy tanítás és végtelenül hálás vagyok ezért a „tudásért”… inkább nevezzük tapasztalásnak… Ez, azt hiszem az egyik legnagyobb dolog. Sokkal több, mint amit hittem, hogy majd megtanulhatok egyszer!

Vélemény, hozzászólás?