40 napja Balin – emberek

Rég írtam már, mert kicsit elsodortak a történések, ugyanis lezártam a remete-létet és lett végre társaságom. Egész kis magyar kolónia verődött össze múlthéten itt és jöttünk-mentünk-bandáztunk (így aztán várhatom, hogy megtanuljak végre jól angolul).

Vicces forma az élet, ahogy keveri a lapokat és köréd gyűjti az embereket innen-onnan-amonnan, ahonnan nem is gondolnád. Elsőként említeném Mr.Napbácsit, akivel egy városban éltünk évekig, de kellett 12 ezer km távolság, hogy igazán találkozzunk. Jókat elmélkedünk, hallgatom (olvasom) a történeteit, amiket leír nekem, aztán együtt megfejtünk, fejlődünk. Már elkezdte a edzést, amiért eredetileg megkeresett és úton van ő is a saját álmai felé, aminek iszonyúan örülök.

Aztán felbukkantak a magyar srácok, akiket úgy ismertem meg, hogy amikor adtam el a cuccaimat, megismertem egy újságírónőt, aki ajánlott egy lányt, aki több hónapig utazott, most otthon volt és jó lett volna összefutni vele, de nem jött össze, mert akkor már kevés időm volt. Viszont említette, hogy lesznek itt barátai, majd összeköt velük. Egyszer csak rám írtak, találkoztunk, aztán együtt ragadtunk. Majd itt termett egy ismerősük ismerőse, Szandra, aki már január óta utazik, majd visszatért a világvégéről- a másikról- Gábor és csatlakozott a Sárgaruhás Rita is. Az egész tök spontán volt és a legjobb, hogy ez itt általában így megy, hogy összesodor titeket az élet hosszabb-rövidebb ideig és az együtt szerzett élmények onnantól egy kicsit összekötnek, bárhol vagytok is eztán a világban szétszóródva. Nekem ez otthon nagyon hiányzott, a nagy társaság, a nyitott, inspiráló közeg. Talán az egész utazásban ez adja a legtöbbet, az emberek, a kapcsolódások. Ezek az egészben a legértékesebbek.

Reggelizni összeverődve, csak úgy, mert együtt jobb. Hanyatt fekvés az ágyon és dumálás az élet nagy dolgairól. Kimenni a partra, megnézni a naplementét, csak mert szép. Szörfözni lazításként, vagy átugrani egy közeli szigetre hétvégére, mert ott sok a korallzátony. A szigetet -mondjuk van nekünk is a Margit- meg a szörföt leszámítva ez mind otthon is adott, csak otthon mindenki rohan, meg dolgozik, meg nincs idő egymásra igazán, sajnos.

Nekem iszonyú érdekes figyelni és hallgatni mások történeteit, megismerni a világlátásukat. Látni, hogy mindenki másképp gondolkozik, másképp jutott idáig, teljesen más utat jár, mégis mindannyiunkban közös, hogy az álmainkat éljük. Lenyűgözött, ahogy Ritát hallgattam, hogy hogy lehet valaki ennyire bátor és magabiztos a világ végén, az ismeretlenben, de végülis megállapítottuk, hogy ő tuti itt élte az előző életét, mert annyira érzi, hogy otthon van itt, és tényleg úgy szeli keresztbe-kasul
Indonéziát mindenféle para nélkül, mint én a 11.kerületet otthon. Egyébként is úgy diskurál indonézül a helyiekkel, hogy csak pislogok és látszik, hogy tényleg óriási kapukat nyit, ha az ember beszéli az ő nyelvüket. A kalandjait nem is részletezem, mert nem sokára már könyvben olvashatjátok, addig pedig ő mesél a blogon (http://sargaruhaslany.com/). Ami biztos, hogy a komfortzónája valami extrém ruganyos, vagy már nem is létezik és ez számomra még teljesen rejtélyes, hogy hogy lehet, de irigylem azt a szabadságot, amit ez az elengedés és félelem nélküliség magával hoz.

Aztán a helyiek. Kezdem igazán szeretni őket, mert a viselkedésük megtanított mosolyogni, különösebb ok nélkül, bármikor, mert belőlük is azt érzem, hogy ez teljesen magától értetődően jön. Hihetetlen egyszerűek, kicsit inkább gyermekiek és nehéz elképzelni róluk bármi rosszindulatot. Az élet itt sokkal egyszerűbb, mint nálunk otthon, nem kell különösebb bonyolult problémákat megoldaniuk, így maradtak azon a szinten, ami ehhez szükséges. Sokszor tényleg azt érzem, hogy olyanok, mint a gyerekek, akiknek még kevesebb a tudásuk, de őszintén tudnak reagálni mindenre. Mondjuk éppakkora egyszerűséggel csuláznak melléd az utcán, mint ahogy szélesen mosolyognak rád, amikor elmész mellettük. Az építőmunkások itt tök kedvesen mosolyognak rád, mindenféle mellékes megjegyzés nélkül és nem az érzed, hogy na most jól meg vagy stírölve, inkább csak a kedvességet, ami Budapest után eléggé meglepő.

Általánosan az a tapasztalatom róluk, hogy a jó értelemben vett egyszerűségükből adódóan kedvesek, és csak némelyikükön érzem azt, hogy érdekből. De érdekes, hogy itt kiélesednek az antennáid erre és kapásból levágod, hogy mikor melyikkel találkozol. Ami például elég sűrűn [email protected]@ a csőröm, amikor az önkényes jegyszedők húznak le, mert ők direkt hülyének néznek és evidensnek veszik hogy te sem tudsz számolni. Az elv, ami miatt bosszantó és mivel tényleg kevés pénzről van szó, sokszor inkább nem is szólok – ha szólnék, úgyis azt mondanák, hogy nincs aprójuk- , na de emiatt őket például nem komálom.

Holnap költözünk Ubudra és ezzel lezárul a Canggu korszakom. Igyekszem minél előbb összeszedni a gondolataim és a fotóim, mert terveim szerint hamarosan jelentkezem egy Canggu mini-guiddal és érdekességekkel innen a partról.

3 Replies to “40 napja Balin – emberek”

  1. Te jó ég, hogy rohan az idő! Már 40 nap? És én 40 napja irigykedem egyfolytában? 😀

  2. És a durva, hogy CSAK 40 nap, mert amikor elindultam az már legalább fél éve volt… az első sokkos éjszaka Denpasarban 1 éve legalább, aztán amikor először álltam térdig az óceánban kb. 3 hónapja…szóval az idő vagy az időérzékem itt nagyon ruganyos 🙂

Hozzászólás a(z) Killjoy bejegyzéshez Kilépés a válaszból