101. nap

Korán kelünk, mert Nusa Duára akarunk menni snorkelezni. De igazából mindig korán kelünk, kelek. Az elmúlt pár napban elég rosszul aludtam, konkrétan ömlik rólam a víz egész éjjel. Iszonyat a pára és a meleg.

Általában elmegyek futni reggelente, elég durva, mert alapból nehezebb levegőt venni itt, de már teljesen hozzászoktam, szeretek futni itt is. Agyonhallgattam már a Vad Fruttikat, meg a Carbonfools-t, szoktam rá gondolni, hogy milyen jó lesz majd otthon, koncerten, mindig Bali jut majd eszembe róla. Szerintem életemben nem izzadtam annyira, mint ezeken a futásokon. Folyik a víz még a fülemből is.

Szóval indulunk snorkelezni, a haverom egy terrorista és képes itt hagyni, ha nem készülök el, úgyhogy én vagyok előbb kész, csakazértis. Már nem is nagyon sminkelek és kezdem megszokni az arcomat így.

Várom, hogy vízben legyünk, mert eddig csak csoda klassz élményeim voltak. Életem első snorkelezésével szerintem belenyúltam a lottó 5ösbe, Lembongan Crystal Bay-en, iszonyú színes, nagyon gazdag élővilág az orrod előtt, a kristálytiszta vízben. Halak százai közt lebegsz és nem is félnek tőled. A kezemből ettek, sőt egy helyi srác még a kezembe is adott egyet.. mármint halat. Furcsa volt, azt hittem síkos lesz, közben szúrós és érdes volt, gyorsan el is engedtem. Szóval magas a léc, nehéz azóta is megugrani. Gili Trawangan megközelítette, de nem a szépségével, hanem, mert ott, ha szerencséd van, teknősökkel úszhatsz. Nekem szerencsém volt ötször is, ráadásul kifogtam egy rendkívül megtermett, lusta és érdektelen jószágot, így nagyon közelről engedte magát vizslatni. A többit inkább hajtóvadászat-szerűen sikerült lencsevégre kapni, de óriás élmény volt.

A mai kicsit csalódás, a víz zavaros, átláthatatlan. Aztán csak sikerül találni egy pontot, ahol van érdekes a víz alatt, állítólag, na de merülés nélkül azt se látom. Én meg nem tudok még kiegyenlíteni. Még. Megint egy helyi oktató terem mellettem. Megfogja a kezem és számol vissza háromtól…ajajjj… nagy levegő. Már lent is vagyok. Lent hajóroncs-féleség, Buddha szobor, halak végre és igeeeen… kiegyenlítettem. Már ezért megérte. Alig jövök fel, megint számol vissza. Basszus, ez egy hajcsár. Újra lent. Azon gondolkozom, szóljak-e neki, hogy én nem az ő csoportjában vagyok, csak idetévedtem. A 10. után azért szólok, de nem érdekli… hm, akkor jó, merüljünk. Kedves volt a srác és így legalább láttam is valamit, amúgy most nem nagyon érte volna meg az árát a program, mert fentről semmit nem lehetett látni.
Később elvisznek valami teknős szigetre… igazi béna turista látványosság, bokáig érő poshadt vízben gunnyasztó befogott teknősökkel, szigetelőszalaggal leragasztott szájú pitonnal… ahhh. Óriási. Már a fogadó tábláról lehetett volna tudni: Less plastic, more (fun)tastic… pfff

Hazafele úgy érzem, egy kemencében motorozunk (december 22-én!), felülről tűz a nap, alulról sugárzik a hő az aszfaltról és ömlik a benzingőz mindenfelől. Egyszercsak vége az aszfaltos útnak, offroad rész következik, kövekkel, homokkal, szikladarabokkal. Imádom. Tiszta cross pálya, 2 méterenként koccan a motor alja valami szikla- vagy kődarabhoz. Aztán túljutunk rajta, megint van út, teherautó közeledik messzebb és úgy felveri a port, hogy óriási homokfelhő rajzolódik a távolban, közben tűző nap, félcenti por az arcomon. Tiszta vadnyugat… vadkelet.

Meg kéne állni, kajálni. Lehetőség akad bőven, tele a város a helyi kajáldákkal. Kiválasztjuk a legzsúfoltabbnak tűnőt, mivel tudjuk a szabályt: ahol a helyiek esznek, ott kell enni, mert ott biztos nem lesz bajunk. A szokásos felhozatal ( asztaleborult, de ennék már valami otthonit). Itt úgy tűnik, mindenki elvitelre vásárol, alig tudunk leülni, a nyakamban állnak vagy 6-an. Szól a hangfalból az indonéz lakodalmas, vagyis valami indonéz zene, ami pont úgy hangzik, mint otthon a lakodalmas. A viaszosvászonról, a zenéről, a melegről és az olajszagról a nagymamámnál elköltött ebédek jutnak eszembe…. asztarohadt… de hiányzik ilyenkor minden otthoni.

Elmegyünk Greenbowl-ra, lecsekkoljuk a hullámokat, sajnos nem jók. Mostanában sosem jók. Lassan elfelejtek szörfözni. Éles váltás a nagymamám alföldi házának emléke és az óceán. Istenem, de imádom! Mindkettőt! Kifele a partról megállunk a majmoknál. Itt mindig lebzsel egy csomó. Már nem nagy szám, milliót láttam, de itt most sok a kicsi. Biztos babyboomm időszak van.

Megállunk a szupermarketnél, ez már nem az a régi, nagyon drága, már találtunk jót. Az áruház előtt egy karácsonyi/szilveszteri sátor van felállítva, dudákkal, meg mindenféle kacattal -a mikulás szerencsére már lekoccolt- és ordít belőle valami égtelen [email protected] „zene”. Meg sem tudom állapítani a zenei stílusát. Biztos, mert nincs is neki. Rettenet és tényleg ordít, azon morfondírozunk, miféle lelkiállapota lehet a srácnak, aki bent ül egész nap a hangszóró mellett, orra előtt ez a fejetlen forgalom, 40 fok a sátorban és hallgatja önszántából ezt az agyrepesztő borzalmat. Engem meg lehetne vele ölni 20 perc alatt. Nevetünk rajta, mert ez itt valahogy nem is meglepő, minden olyan logikátlan, kusza, esetleges, ahogy esik- úgy puffan, megmagyarázhatatlan, káoszos, szabálytalan, fejetlen… nem európai.

Most felsoroltam egy csomó mindent, kényelmetlenséget, zavaró tényezőt, mégis az van, hogy ha belegondolok, hogy mi volt egy éve például otthon, mivel teltek a napjaim, hogy éreztem magam, minden egyes percben hálás vagyok, hogy itt vagyok. A motoron főve 40 fokban, benzingőzben is. Szeretek minden pillanatot.

Nektek otthon meg boldoooooog karácsooooonyt!!!!
(Küldjetek nekem karácsony-hangulatot lécci-lécci!)

Vélemény, hozzászólás?